„Vadon tenyésző, vándorcigány élet”

Így remélték megszüntetni azt a látszatot, hogy a cigányok örökös úton létükből adódóan semmilyen törvény hatálya alá nem tartoznak. A szándékot tehát főként közbiztonsági érdekek motiválták. A vándorcigányság között ugyanis kialakult egy olyan réteg, amely országhatárokat nem ismerve jött-ment, és főként lopásból, csempészésből, orgazdaságból tartotta fönn magát. A törvény nehezen érte őket utol, ezért sokszor más, nem cigány bűnözők is csatlakoztak a csapathoz. Azonban sem a letelepítést, sem a beolvasztást célzó intézkedések nem jártak sikerrel. Ennek fő oka abban rejlett, hogy vándorló életmódjuk az évszázados hagyományok folytán már teljesen lételemükké vált. Hosszabb-rövidebb időre csak akkor álltak meg valahol, ha kedvező kereseti vagy munkalehetőség kínálkozott.

A zalai cigányokról 1612-ben hallunk először, amikor a megye közgyűlése elhatározza, hogy „sok kártételük” miatt kiűzi őket a megye területéről. 1773-ban már népes cigány közösségeket találunk többek között Egerszegen, Keszthelyen, Nemesapátiban, Tapolcán. Száz évvel később, 1873-ban 1770 cigány lakost írnak össze Zalában. Ez a megye akkori, 333 237 főnyi lakosságának kicsit több mint fél százalékát tette ki.

Az olyan, régóta jellemzőnek mondható foglalkozásaik, mint a lókereskedés vagy a kovácsmesterség ekkortájt már visszaszorulóban voltak. Az előbbit, mivel az a vándorló életmód fenntartását erősítette, a törvények korlátozták, az utóbbira a gyáripar tömegesen előállított fémeszközei miatt volt egyre kevésbé szükség. Másik hagyományos foglalkozásuk, a famegmunkálás viszont továbbra is megmaradt. E tekintetben jól együtt tudtak működni a nem cigány lakossággal. A falu vagy uradalom, amelynek határában letáboroztak, általában kijelölt számukra egy erdőrészt, amit ki kellett vágniuk. A munka fejében a kidöntött fákat részben vagy teljes egészében felhasználhatták. Így születtek például a jó minőségű teknők, fatálak, kanalak, seprűk, kosarak. Ezeket eladhatták az adott településen, vagy akár a vásárokon. Mások elszegődtek egyes uradalmakba mezőgazdasági idénymunkásnak, például állatok mellé csordásnak, kondásnak, pásztornak, vagy a nagyobb parasztgazdaságokba napszámosnak. De Kanizsa környékén számosan vállaltak segédmunkát a vasútépítésnél vagy a téglagyártásban is.

A XIX. század vége felé, régi foglalkozásaik eltűnésével mind többen tértek át a zenélésre. A polgári társadalom differenciálódásával, az életszínvonal javulásával egyre nagyobb lett az igény a zenés szórakoztatásra. Mind a szórakozóhelyeken, mind a családi alkalmakkor (például lakodalomban) egyre több helyen jelentek meg a cigány zenészek, akik igen gyorsan tudtak alkalmazkodni a „megrendelő” elvárásaihoz. Ilyenkor nem mindig a művészi előadásmód volt az elsődleges szempont; saját köreikben, maguk között viszont hűen őrizték a tradí­ció­kat. A XIX–XX. század fordulóján Kanizsán több helyi cigány zenekar is meg tudott élni a zenélésből, sőt, még Bocskáról, Zalakomárból is jártak ide muzsikus cigányok a közönséget vidítani.

Bár a megtelepedési folyamat a XIX. század második felében erősödött, alapvetően ekkor mégis még csak részlegesnek nevezhető. Ezzel összefüggésben – főként a közbiztonsági kockázatra és a magántulajdon védelmére hivatkozva – több megye sürgette mind a képviselőházban, mind pedig az illetékes belügyminisztériumban a cigányok helyzetének végleges, átfogó rendezését. Zala megye is úgy vélekedett, hogy csak az egész országra kiterjedő megoldástól várható eredmény. Az 1875. május 3-i megyei közgyűlés feliratot küldött ez ügyben Tisza Kálmán belügyminiszternek. Ebben olyan törvényjavaslat kidolgozását szorgalmazzák, amely által „a polgárosodás körén kívül vadon tenyésző vándorcigány élet lehetetleníttetvén, egyúttal mód nyújtassék arra, hogy a cigányok hasznos munkával foglalkoztattassanak, tisztes munkássághoz és állandó lakhelyhez szoktattassanak, s végre, hogy az állami intézmények jótékony hatása [érvényesülhessen]”.

Az együttélés nehézségei azonban ezt követően is fennmaradtak. Nyolc évvel később, 1883. október 29-én a megye ismét a közbiztonságot fenyegető veszélyeket hozza fel, amikor egy saját maga által alkotott szabályrendelettel próbálja meg korlátozni a cigányok mozgásterét. A közgyűlés lehangoltan állapítja meg, hogy állandóak a panaszok az általuk elkövetett bűntettek és erőszakoskodások miatt. Ráadásul a törvény szigorát is könnyen kijátsszák, mert lovaikon, szekereiken gyorsan el tudnak menekülni. A rendőrség hamar nyomukat veszti, és néhány nap múlva már máshol garázdálkodnak. Ezért szabályrendeletet hoznak, melynek értelmében ezentúl a megye területére lépő vándorcigányok lovai és kocsijai hatóságilag elkobozhatók és elárverezhetők.

A régóta fennálló, évszázados problémákat természetesen a fenti intézkedés sem számolta föl. A vándorcigányok megregulázásának ügye még a XX. század folyamán is sokáig napirenden maradt. A cigányság pedig – ki így, ki úgy, a törvény adta lehetőségeken belül vagy azokon túl, de mindenekelőtt a saját normáihoz igazodva – még jó ideig élte addig megszokott életét.