Ha te szeretsz, akkor mindent megkaphatsz

Miközben kalauzol meseszép otthonukban, csak úgy vibrál, kicsattan az erőtől, az energiától. Ilyen jól éli meg az idő múlását?

– Minden napot ajándékként fogok fel, főként a bennünket most körülvevő, zord világban. Reggelente végtelen alázattal és hálával ébredek – akkor is, ha belül netán nem kerek valami –, s megköszönöm a teremtőnek mindazt az áldást, amiben folyamatosan részesülök. Nem a hiánynak élek, hanem a jelennek, tudatosan létezem, nem fókuszálva az életkoromra. Az elmúlástól sem félek, mert örökéletű fénylények vagyunk. A létezés örök. Az életben éppúgy esek-kelek, mint bárki más, ám közben nyugtázom, hogy a siker maga az utazás, nem pedig a cél. Édesanyám hajdan gyakran hajtogatta: a kor nem érdem, csak állapot, rajtunk múlik, hogy mivel töltjük meg. Ötvenhat éves koromig mindennap futottam, ami olyan kondíciót adott, hogy azóta is bátran vállalok többórás fellépéseket. Tudom, mi kell a minőséghez, amiből nem engedek. Szerencsére nálam a test, a lélek és a szellem harmóniában van. 

Fél évszázad után az ember nyugodtan készíthet számvetést a karrierjéről. Az ön esetében minden úgy kerek, ahogy volt, illetve, ahogy van?

– Igen, minden apró szösszenet kellett ahhoz, hogy most itt üljünk és az elmúlt ötven évről diskuráljunk. Voltak az életemben akadályok, nehézségek, de megküzdöttem azokkal, a megpróbáltatások pedig bölcsebbé tettek. Olyan ez, mint egy mese: egy szegény miskolci gyerek elindult, hogy megvalósítsa az álmait, s lám, mi lett belőle. Bejártam egy utat, lehetőséget kaptam a teremtőtől, majd a tehetségemmel és az akaraterőmmel sok mindent elértem. Szerintem mindenki ott van, ahol lennie kell, ezalól én sem vagyok kivétel. Sokan szenvednek attól, hogy azt keresik, ami nincs, és akkor lesznek boldogok, mikor az meglesz. Régen nekem is volt ilyen korszakom, igaz, az nem használt a létezésnek. Folyton csak vágyakoztam, s közben nem vettem észre, hogy van jó az adott pillanatban is. Nem füstölgök a múlton, kizárólag a jelenben vagyok, és abból igyekszem kihozni a legtöbbet. Merni, menni és tenni kell, akkor az élet téged választ. Mázlista vagyok, mert Edda-boldogságban tölthetem az életem. Ilyen téren nincs is hiányérzetem, hálás vagyok a sorsnak, hogy Pataky Attila lehetek.

Mit hozott hazulról, mi köszön vissza önben az egykori Horthy-főhadnagy édesapából és mi az önt hitben nevelő édesanyából?

– Előbbi rendre, fegyelemre és pontosságra tanított, a szekrényemben most is élükre vannak berakva a ruháim. A fiaimat is arra neveltem, ha belül rend van, akkor kívül is. De a jellememet az apám akaratereje és állhatatossága is formálta. A zenéhez amúgy nemcsak érzelem kell, hanem tudatosság is. Az Eddával az elején azért is lettünk keresettek, mert következetesek voltunk. Édesanyámtól a harmóniát, a ritmusérzéket, az életszeretetet, a vidámságot és a hangját örököltem, 88 éves koráig operettprimadonna-szinten énekelt. A legvadabb szocializmusban születtem, ám ő mindig azt mondta, hogy a sok kis boldog pillanatból összeállhat egy önfeledt jövő, ezért amikor csak tehetem, hajoljak le minden apró boldogságmorzsáért. Ha később elragadott a hév, és megfeledkeztem az intelmeiről, rendre megdorgált, mondván: „kisfiam, öcsikém, neked nem ez az utad!” Nincs olyan nap, hogy ne jutnának eszembe a szavai.

Mi lenne ma önnel, ha 1974-ben, az ominózus Edda-meghallgatáskor nem önre esik a választás; akkor is maradt volna a zene világában?

– Valószínűleg jó tornatanár lettem volna, ráadásul a gyerekeket akkor is szerettem. Képesítés nélkül egy évet tanítottam, de elvégeztem az építőipari technikumot is, abban a szakmában is dolgoztam egy keveset. De akármit is akartam csinálni, az őrzőim a zene felé toltak, nem engedtek más irányba. Nem volt más út számomra, csak ez.

Édesapja miként viszonyult ahhoz, hogy építésztechnikusként nem a mérnöki pályát választotta?

– Hiába hallgatott Szabad Európát, s olyan legendás együtteseket, mint a Beatles és a Rolling Stones, tragikusan élte meg, hogy nem lettem építészmérnök, mert engem elvitt a zene, vagyis először a szenvedély a zene felé, ami által aztán szenvedélyesen megszerettem a zenét. Ebbéli csalódását keményen ki is fejtette nekem. Volt egy szekrénye, amihez csak ő nyúlhatott. Mikor meghalt, édesanyám kinyitotta. A polcokról albumok kerültek a kezünkbe, amelyekbe újságcikkek voltak ragasztva. Az első szárnypróbálgatásomtól kezdődően minden írást eltett rólam. Mert ha ő egyszer azt mondta, hogy nem, akkor az nem volt, de a szíve legmélyén azért elismert.

Mit jelent önnek az Edda, és ha már itt tartunk, mi az ön számára az igazi siker?

– Szerintem az igazi siker az, ami másoknak is örömet okoz. A vérbeli előadók dolga utat mutatni a fény, a szabadság felé. Ebben az elvadult, szakadék felé rohanó világban a szeretet az egyetlen valóság. Eszerint élek és teszem a dolgaimat. Ha az emberek megtanulnak igazán szeretni, akkor mindent elérhetnek. Talán a sikereimnek ez is az egyik titka. Eleinte a vágy hajtott minket, hogy megmutassuk, mit tudunk mi onnan, Miskolcról, megismertessük magunkat a világgal, a gyönyörű lányokkal, hogy milyen klassz srácok vagyunk. Aztán tudatossá vált bennünk a dolog. Én is rájöttem arra, hogy mekkora lehetőség van abban, amit Istentől kaptam, egyfajta talentum, amit igyekeztem jóra használni. Boldog vagyok, hogy ezen a szakrális, csodálatos, a világ egyik legkifejezőbb nyelvén, magyarul írhatom a dalaimat. Bár napjainkban nem olyan világot élünk, bennem most is béke, nyugalom honol, oda ugyanis senki sem tud „belenyúlni”. Persze, néha az én szívem is megreccsen, látom, merre tart a világ, de ilyenkor próbálok a munkámra gondolni, arra, hogy a dalainkkal szeretetet és boldogságot viszünk mások lelkébe, és ezért cserébe szeretetet és boldogságot kapunk. Az „eddásságomból” kifolyólag már sok csodában volt részem, amit a közönségtől kaptam. Nekem az Edda egy életforma, a létezésem lényege. Énekesnek, rockzenésznek lettem teremtve. A sztárság jó dolog, lehet élni és visszaélni is vele. Én szolgálatnak tekintem, amivel tudok tenni magamért, a családomért és a hazámért.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy a Jóisten a tenyerén hordja. Mi a küldetése önnel?

– Ezt ma is így gondolom, baj csak akkor volt, mikor erről az útról időnként letértem. Azt mondtam: „Főnök, én már mindent tudok, majd én csinálom”, akkor aztán mindig nekimentem a falnak. Fiatalon többször megbotlottam, követtem el hibákat, és jóllehet, mindegyiket kamatostul kaptam vissza, valamennyiből tanultam. Közben az őrangyalaim vaslapáttal tereltek vissza a helyes irányba. Dalaink generációkat kötnek össze, csónakok a lelkek között. Egyszer egy szeplős, 15 éves kislány azt mondta nekem, azért szeret bennünket, mivel a dalaink „ibések”: időtállóak, boldogítanak és életeket változtatnak meg. Édesanyám is gyakran megjegyezte: „szeress, hogy szerethessenek!” Később egy torontói koncertünk után egy srác mesélt nekem egy történetet, a barátjáról és magáról, annak tanulságát pedig úgy vonta meg, hogy az Eddát csak az nem szereti, aki még nem hallotta és látta. Egyébiránt az ismert szerzemények csak úgy kiszakadtak belőlem, mindegyik megélt élmény alapján íródott. Ettől lettek erősek és élnek túl korszakokat. A lírai dalokkal könnyeket csempészünk a szemekbe, a könny pedig tisztára mossa a lelkeket. Életigenlő ember vagyok, aki imádja az életet, ami egy igazi adomány. Fontos is jelen lenni a saját életünkben, ahogy az is, hogy ne a hiányt keressük, hanem mindenben és mindenkiben találjuk meg azt, ami benne van.

Gyanítom, hogy az Edda történetének legszomorúbb pillanata Kun Péter 1993-as tragédiája volt…

– Ő nekem ma is itt van, csak átment, átlényegült egy kicsit. Persze a halála miatt mindig is örök hiányérzetünk lesz, a fájdalom már sosem múlik el, vannak sebek, amelyeket az idő sem képes begyógyítani. Nagyon szerettük egymást, és nagyon szerettünk együtt zenélni. Akkor szinte a második fiamnak tekintettem, ezért is fájt úgy az elvesztése. Az egy kemény időszak volt. Mikor megtörtént a baj, megfordult a fejemben, hogy egy időre abbahagyom a zenélést. Komoly fájdalmak dúltak bennem, aztán lélekben Peti is segített, hogy folytatni tudjuk, ám közben az Edda-tábor sem engedte, hogy feladjuk: emlékszem, az akkori házunk előtt százak kérték, hogy ne hagyjuk őket magukra. Peti az örök hatodik tagunk marad.

A mai Pataky Attila mit üzenne a szárnyait bontogató Pataky Attilának?

– Átölelném, és azt mondanám neki, hogy nagyon szeretem, sok csodában lesz része, bízzon magában és a szeretetben, mert akkor könnyebb lesz ez az út. Álljon úgy, mint egy nádszál a szélviharban, ha kell, hajoljon meg, ha koppan az orra, ne szégyellje, és ha elvonul a förgeteg, felegyenesedhet. Nem kell úgy járnia, mint a domboldalon a büszke tölgynek, ami a viharban kettétört.

Profi zenészként mindig hozza a megszokott minőséget, amiből nem enged. Eljöhet a pillanat, mikor megunja a rockerkedést?

– Miután a létezés örök, a végtelenig tervezek előre. Ez a vállalásom. Tudom, hogy mi az élet értelme: „Kelj fel s csináld!” Minden rosszat el kell felejteni, mert az belül csak megöl. Fontos, hogy az ember jelen legyen a saját életében, a mostban éljen, mert akkor az történik vele, amire figyel. Ezt az egészet pedig nem lehet megunni, ami mindig is az életem része marad. Tudom, hogy miért vagyok itt, honnan jöttem és merre tartok. Még sok dolgom van a Földön, a színpadon, szeretném visszaadni azt a sok jót és csodát, amit mostanáig kaptam.

Március 15-én annyira adta volna magát a helyzet, hogy Kossuth-díjjal ismerjék el a munkásságát…

– Sok embertől hallottam már ezt, de nekem az a legnagyobb kitüntetés, hogy Pataky Attila lehetek. A közönség szeretete által ötven éve kitüntetett rockénekes és dalszövegíró. Ez minden díjnál többet ér. Öt évtizede élek az Edda szolgálatában, és még mindig érdekli az embereket, amit csinálok. Sokat kaphatsz, ha szeretnek, de ha te szeretsz, akkor mindent megkaphatsz. Számomra ez a létezés értelme.