Kéri Kitty a Balaton-felvidék bűvkörében

Dolgozott a Vígszínház társulatában, a Veszprémi Petőfi Színházban, a Szigligeti Színházban és a Thália Színházban is. 2012-től a balatonfüredi Kisfaludy Színházat vezeti, 2016-tól a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának intézetvezetője. 2017-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen doktori képzést kezdett. Kéri Kitty hét éve családjával Balatonfüreden él.

- Budapesten született, hogy kerültek ide?

- Gyerekkoromban a szüleimmel minden nyarat egy alsóörsi üdülőben töltöttünk, amit nagyon szerettem. Számomra ott egyértelmű lett, hogy az északi part az én világom. 2006-ban vendégként kerültem a Veszprémi Petőfi Színházba, a Windsdori Víg Nőket próbáltuk, és rengeteget kirándultunk a környéken. Először nem is én, hanem a férjem (Frank Róbert) fogalmazta meg, hogy milyen jó lenne valahol itt élni a környéken. Nem kell közvetlenül a vízpart, de valahol a közelben legyen a víz, becsillogjon az ablakon, vagy legalább tudjuk, hogy ott van a dombon túl. Azt hittük ez majd csak a nyugdíjas éveinkre jön össze, de úgy alakult, hogy 2011-ben leköltöztünk. Azóta kiderült, hogy Balatonudvariban a férjem távoli rokonai éltek, mert sok Sörös nevű ember van az ottani temetőben eltemetve. Úgy tűnik minden út hazavezet, mi nagyon szeretünk itt élni. Sok gyönyörű táj van Magyarországon, de nekem a Balaton- felvidék és a Káli medence a legszebb.

- Amióta itt laknak, ki is élvezik a víz közelségét?

- Az első évet álomvilágban éltük, annyira élveztük, hogy itt lehetünk. Két éve elkezdtünk vitorlázni tanulni, ami az én régi vágyam, de tavaly nem jutott rá időnk, és idén sem igazán, így vettünk egy kajakot. Sokat evezünk esténként, hétvégente, vagy amikor időnk engedi. Ennél pihentetőbb dolog számomra nincs, vízmániás vagyok, engem a vízpart látványa, a vízcsobogás hangja tölt fel.

- A gyerekeknek is sikerült beilleszkedni?

- Szerencsés időpontban váltottunk, a fiam akkor ment alsóból felső tagozatba, a lányom még egy évet járt itt általános iskolába. A váltás alapvetően jól sikerült, de mostanra megint mindketten Pesten vannak. A lányom a táncművészetire jár, oda, ahol annakidején az édesapja is végzett, a fiam pedig abban a kéttannyelvű gimnáziumban tanul, ahol én érettségiztem. Nehéz volt az elszakadás, de hiszek benne, hogy a szülőknek gyökereket és szárnyakat kell adni, és gyakran abba a hibába esünk, hogy nem akarjuk odaadni a szárnyakat. Remélem nekünk mindkettőt sikerült átadni.

- A leköltözéssel változott az élet? Megtalálják most is a szinkronstúdiók?

- Sajnos sokkal kevesebbet. A film most már hiányzik is. Utoljára a Kossuth kifli-ben szerepeltem, előtte a Tűzvonalban sorozatban, volt néhány külföldi filmem is, és egy itthon nem igazán látható magyar filmben főszerepet játszhattam. Belterjes ez a filmes világ, de jó lenne, ha nem mindig ugyanazok az arcok forognának. Rengeteg fantasztikus vidéki színész van, akiket nem ismerhet meg az ország, mert nem szerepelnek tévében és filmen. Ha hívnak szinkronba szívesen megyek. Sajnos most éppen Penelope Cruz új filmjéhez nem engem hívtak, ami engem is meglepett, mert nagyon szerettem őt szinkronizálni. Persze az is igaz, hogy nekem egyre inkább csak a minőség számít. Mindegy, hogy hány szerepet játszok el egy évadban, vagy hány estét játszom. Ha elvállalok egy szerepet, akkor azt azért vállalom, mert szeretném eljátszani, vagy azzal a partnerrel szeretnék együtt játszani, vagy azzal a rendezővel szeretnék együtt dolgozni. Ilyen volt tavaly például a Kétely című darab, amit Pesőczy Réka rendezett és Udvaros Dorottyával lehetett egy nagy, hosszú jelenetem, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ilyen lesz a következő évadban a Chicago, a Csiky Gergely Színházban. Szerencsére rendezhetek is, amit hatalmas ajándékként élek meg.

- Gyerekekkel is foglalkozik.

- Ők nem gyerekek, hanem fiatal felnőttek. Mindig is érdekelt a tanítás. Gimnazistaként a régi általános iskolámban szerveztem színjátszó kört, aztán tanítottam angolt különórában, aztán a színművészeti után visszamentem a Karinthy gimnáziumba, ahová jártam és ott csináltam diák színpadot. Itt Füreden a Lóczy Gimnáziumban segítettem a diák színpad munkáját, amíg engedte az időm. Nagyon szeretem a tizen- huszonéves korosztályt, úgy érzem jól megtalálom velük a hangot. Amikor Eperjes Károly felhívott, hogy szívesen látna Kaposváron tanárként, nem is volt kérdés, hogy elvállalom. Jó látni, hogy ki mekkora utat jár be, hogy átélten, tehetségesen játszik a színpadon, és én ott vagyok valahol mögötte. Egy év után az akkori intézetigazgató, aki nyugdíjba ment felkért, hogy legyek az utóda, így most ezt is csinálom. Ezt is nagyon jó feladat, sok munka, de nagyon élvezem.

- Elég sok mindennel foglalkozik, és Füreden is Ön szervezi a színházi életet.

- Szinte napra pontosan a hajdani kőszínház megnyitásának évfordulóján költöztünk le Füredre. Azzal keresett meg a város, hogy élesszem itt fel a színházi hagyományokat, és később talán lesz egy kőszínház is itt. Az nagyon jó lenne, mert akkor tényleg nem kéne sehová menni, hiszen itt van a Balaton, itt van a színház, itt van az otthon, itt van a finom bor, mi kell más az élethez? Akkor nem is tudtam, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszém. Sok türelem kellett hozzá, de 2018 nyarán elmondhatom, hogy elérkeztünk valahová. Ma már mindenki tudja, hogy itt van a Kisfaludy színház, ami élő, mozgó, létező dolog, még akkor is ha nem találni, csak ezt a hat oszlopot itt a kiserdőben. Kicsit párhuzamot vonhatunk Kisfaludy korának vándorszínészeivel, mert mi is vándorlunk az előadásokkal a lehetséges helyszínek között, játszunk a Balaton Szabadidő Központban, a Vaszary Galériában, az Anna Grand Hotelban, a Jókai Gőzösön, a Kisfaludy Galériában, a Papsoka templomromnál, és néha itt is szavalunk a hajdani kőszínház oszlopainál, de a legjobb mégiscsak az lenne, ha egy állandó épületbe költözhetnénk.