Aranyfedezet

2019.04.03. 07:45

Hogyan ne éljünk konzervéletet?

A Pannon Filharmonikusok igazgatója arról beszélt, mit veszítünk, ha egy koncerten csupán szép zenét szeretnénk hallani, miért érdemes a saját felelősségére emlékeztetni a közönséget, és elárulta azt is, hogy a kiszolgálás nyomán konzervélmény, a komfortzónán kívül viszont katarzis várja a zenekedvelőket.

Király Eszter

Forrás: PFZ

A Pannon Filharmonikusok jelentős hazai és nemzetközi sikereket könyvelhet el. A minőséget mint alapvetést szem előtt tartó zenekar immár azon együttesek közé tartozik, amelyek formálják a hazai kultúrát, nem pedig helyezkednek benne: ezt bizonyítja többek között az is, hogy a magyar zenei életben először a PFZ kezdett két vezető karmesterrel működni, hiszen Gilbert Varga világhírű maestro Pécsre szerződött az együttest nyolc éve dirigáló, szintén nemzetközi kiválóságként számon tartott Bogányi Tibor mellé. A zenekar Aranyfedezet címmel hirdette meg 2019/2020-as évadát. A szezon fantáziacíme arra utal, hogy a koncertek odaszánt figyelemben megszülető muzsikával színig töltött, minőségi pillanatokat jelentenek, és teret adnak, hogy egyszerre találkozzunk önmagunkkal, embertársainkkal és a művészettel. Horváth Zsoltot, a zenekar igazgatóját kérdeztük az Aranyfedezet titkairól.

A mostani évad a Titánium címet viseli, a következő az Aranyfedezet lesz – mindkettő ritka kincsre, páratlan nívóra utal. Önök arra törekednek, hogy ez az exkluzivitás ne sznobéria, hanem alapigény legyen mindenki számára. Hogy vehető rá a közönség, hogy ne érje be kevesebbel?

Először is egy művészi produkciónak egyedinek és megismételhetetlennek, valóban exkluzívnak, minőséginek kell lennie – különben minden, ami megelőzi, fabatkát sem ér. Ha a koncert ideje képes elevenné, sűrűvé válni, akkor az az idő magában rejti a művészet lényegét – ami egyébként egyáltalán nem a perfekcionizmus. Ez utóbbi sokkal inkább kortünet. Számos eleme van annak, hogy egy előadás mitől jó. Ezen felül az is nagyon fontos, hogy milyen út vezet odáig, hogy valaki beül egy koncertre. Miről kell beszélni ahhoz, hogy beüljön? Hiszem, hogy olyan kort élünk, amikor nagyon személyesen és nagyon őszintén kell tudni beszélni. Ám ez épp attól nehéz, hogy az életünk tele van trendekkel, szólamokkal. Mi azt keressük, hogyan lehet ugyanolyan kutatólag, kérdezőleg, interakcióra éhesen párbeszédre lépni, mint azok a szerzők, szellemi nagyságok tették, akiknek a darabjait játsszuk a koncerteken.

Hogy kell hétről hétre sutba dobni a régi, megszokott módszereket, és mindig újra rátalálni a tiszta hangra, hogyan lehet ebben az óriási csatazajban csak azt a gondolatcsírát elültetni az emberekben, hogy a művészet szükséglet.

Ha ezt mi megtettük, az összes többi az egyén felelőssége. A miénk az, hogy minél több embert tudjunk egy pillanatra kibillenteni a komfortzónájából, hogy választási helyzetbe hozzuk, gondolkodásra sarkalljuk.

A kényelem korában a felelősségre emlékeztetni, kiszolgálás helyett aktivitásra ösztönözni bátorságra vall.

Akár a műsorszerkesztéssel, akár egy kreatívval, nyilatkozattal, de én szeretek olyan eszközöket is alkalmazni, amelyek a felelősségre mutatnak rá. Hogy ösztönözzek arra, hogy valaki ne csak valljon, de éljen is értékeket, legyen cselekvő, vállaljon felelősséget a sorsáért – például azzal, hogy minőségi időt ad magának, és elmegy egy koncertre. Egy magabiztos, de nem nagyzoló, kizökkentő, de egyszerre közösségbe hívó kommunikációval ha csak ennyit érünk is el, hogy valaki elgondolkodjon, mi dolga van neki a kultúrával, már megérte.

Fotó: PFZ

A komolyzene volna az új lázadási forma a konformizmussal szemben?

Talán nincs más olyan művészeti ág, amelyet olyan mértékben veszélyeztetne a konformizmus, mint a zenét. A zeneművészetet körbelengi az az evidenciaként kezelt tömegigény, hogy ami a koncerten történik, az: legyen szép. Legyen szórakoztató. Egy könyvről vagy egy színházi előadásról már nem így gondolkodunk: ott elfogadjuk, hogy ami ér minket, az nem csak a gyönyörűségről szól majd, hanem például nehezen befogadható lesz, vagy épp fájdalmas, de akár olyan felkavaró hatást is gyakorolhat ránk, hogy aztán hetekig birkózunk az élménnyel. És ez teljesen rendben is van így. Ám a komolyzenei koncertekkel kapcsolatban még mindig pusztán annyi az elvárás, hogy: legyen szép. Azt gondolom, hogy ez elképesztő messzire visz minket a zeneművészet lényegétől. Bartókot, Strausst, Wagnert a legkevésbé érdekelte, hogy amit csinálnak, az szép-e – ők a zene által újra és újra oda próbáltak eljutni, ahová a szavak már nem tudnak.

Miért baj az, ha szeretnénk szépet hallani?

Az a baj, ha csak a szépnek tartott műveket szeretnénk hallani, vagy csak kevés dolgot tartunk szépnek. Nagyon sok mindent elveszítünk, és be is csapjuk magunkat azáltal, ha engedjük fennmaradni azt a klisészerű, kényelmes hozzáállást, hogy meghallgatom az Újvilág szimfóniát, az szép lesz, és gyönyörködni fogok. Mert a legérvényesebb előadások azok, amelyekben semmi klisészerű nincsen. Persze egy Újvilág szimfóniát is el lehet játszani frissen – a remekművek attól azok, hogy újrafogalmazhatóak. De ehhez nem csak azzal kell törődni, hogy valami szép-e. Az iparágszerűvé váló koncertélet magával hozta azt a koncertlátogatási metódust, hogy: én tudom, mit akarok hallani, kifizetem, megkapom. Valójában viszont kölcsönösen az az érdekünk, hogy ez ne így legyen.

Aki belép egy koncertterembe, akkor jár jól, ha olyasmit kap, amire nem számít, amibe beleborzong, mert a kiszolgálásból csak konzervélmény származik, katarzis csak a komfortzónán kívül történhet. Ne akarjunk konzervéletet élni! De legalábbis ne a Pannon Filharmonikusokkal.

Itthon először Önök valósították meg, hogy két vezető karmester dolgozik egy zenekarral. Mik az eddigi tapasztalatai erről a felállásról?

Meggyőződésem, hogy ahogy a sportban sem csak az edzők és a versenyzők összetartásán múlik a siker, úgy egyre több háttértudás, egyre szélesebb körű csapatmunka válik szükségessé a művészetekben is. Az olimpiai érmeket nem csak Kemény Dénesnek köszönhetjük. Ahogy a sportolót segíti a táplálkozási szakértő, a gyúró, a sportpszichológus, úgy egy művészeti együttesnek is vannak nélkülözhetetlen emberei, nem a vezető karmestertől várnak mindent. Sokak tudatos önmenedzselése, nyitottsága, együttműködési készsége szükséges a sikerhez – mert Gilbert Varga zsenialitása nem elég, ha egyébként egy passzív zenekarral találja magát szemben.

Az együttműködésre belülről kell kondicionálni magunkat, ami nem magától értetődő. Az az együttes, amit mi működtetünk, mindenkit folyamatos önreflexióra és egymásra való odafigyelésre késztet.

Szeretem a zenekart egy társadalomhoz hasonlítani: meggyőződésem, hogy minden közösség képes nagy ívű, világosan megfogalmazott cél mentén együtt dolgozni. Fontos, hogy az önkép, az identitás sajátja-e az adott közösségnek. Ha sajátjuknak érzik a célt és az identitást, még a legnagyobb, a leginkább autonóm alkotóművészek is az együttműködés irányába fordíthatók. Így jutottunk odáig, hogy most egy Gilbert Varga szívvel-lélekkel dolgozik nálunk, és ahogy a hármas levelezésünkben figyelem az ő és Bogányi Tibor üzenetváltásait, alig győzöm kapkodni a fejem. Aktívak, ötlettel teliek, és egy pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy nem önmagukat, hanem a PFZ-t építik. Mert nem egy karmesternek vagy igazgatónak van zenekara, hanem fordítva. Egy zenekar nem egyszemélyes történet, és én nem is engedem meg sem magamnak, sem másnak, hogy kisajátítsa azt az értéket, amit a Pannon Filharmonikusok jelent.

Bogányi Tibor (b) és Gilbert Varga, a Pannon Filharmonikusok két vezető karmestere
Fotó: PFZ

Ezek szerint a zenekari csapatmunkának a közönség is aktív részese.

A PFZ-nek ez lesz a tizenhetedik évada a megújulás óta, azt is mondhatnám, hogy lassan nagykorú lesz ez a történet. Szerettük volna most egy kicsit megengedni magunknak az efölötti örömöt, az ünnepet, és szeretnénk, ha a közönségünk is megengedné magának. Hiszen van olyan, aki 2004 óta bérletesünk! Ez a 16 esztendő nem csak magunk között telt el, hanem a közönségünkkel is együtt telt – sőt, nélkülük nem is telhetett volna el. A zeneművészet nem repertoár-elvű: nem olyan, mint a színház, amiről a barátunk azt mondja, figyelj, ez a rendezés remek, menj el és nézd meg! A koncertekről legfeljebb azt mondhatják: jaj, de fantasztikus volt, kár, hogy nem hallottad.

Zenekar és közönség viszonyában elképesztő bizalomfaktor van. Erre a bizalomra alapozunk, amikor azt mondjuk, hogy gyere közelebb, kérdezz, légy interakcióban. Én nem gondolom, hogy a művészet a művészetnek a belügye: mindannyiunknak dolgunk van vele.

Az Aranyfedezet című bérlet részeként öt hangversenyre kerül majd sor a Müpában, hármat Gilbert Varga, kettőt Bogányi Tibor dirigál majd. Van-e olyan mű a programban, amelyhez személyes emléke fűződik?

Sibelius hegedűversenyét én zeneakadémistaként, Bécsben játszottam először. A próbán a hegedűszólista, egy finn lány egyszer csak hátrafordult, és tökéletes magyarsággal kezdett beszélni. Kiderült, hogy ő disszidált magyar család sarja, és az egész família komoly szerepet játszott a finn zene megújításában. A hatvanas-hetvenes években ugyanis a finnek tudatosan hívtak rengeteg kiváló magyar zenepedagógust magukhoz, hogy megismerjék és bevezethessék a Kodály-módszert. A szólista lány azonban egészen a rendszerváltásig nem járt Magyarországon – amikor viszont mégis ellátogatott ide, az sokkolta őt. Az édesapjának hatalmas szívfájdalom volt, hogy Magyarország, ami számára a hazát, az édenkertet jelentette, a gyermekének nem mondott semmit. Sibelius hegedűversenyéhez nekem az kötődik, hogy megismertem egy család önvallomását arról, hogy be lehet-e illeszkedni egy másik társadalomba. Mélyen megérintett a menni vagy maradni kérdésköre, sokat foglalkoztam is ezzel, gyűjtöttem az országváltók élményeit – amik aztán sokat formáltak rajtam is.

Robert Schumann négy kürtre írt versenyműve is egy meghatározó gondolatfolyamot indított el bennem: mivel elképesztő technikai kihívást jelent ez a darab, a hangszeres tudás csúcsát kívánja meg, fölveti a kérdést, hogy hol a határ zenekari zenész és szólista között? Mi a különbség a két működésmód között? Most belegondolva ebbe, számomra szívet melengető, hogy a PFZ-nek olyan muzsikusai vannak, akiket egy-egy ilyen mű előadásakor bátran ki lehet állítani szólistának.

Fotó: PFZ

Kérnék egy kis útbaigazítást a közönség számára. Melyik lesz Ön szerint a legdinamikusabb est az öt közül?

Szerintem mindjárt az első. Szkrjabin Az extázis költeménye című darabja egy nagyon dinamikus alkotás, és Mayu Kishima, a szólista is nagy meglepetést okoz majd. Az apró, törékeny japán hölgyről azt gondolhatnánk, hogy olyan kimért és finomkodó – mert hogy tele vagyunk klisékkel –, pedig egyáltalán nem az: ő egy nagyon szenvedélyes hegedűművész, aki ráadásul Német- és Oroszországban tanult évekig, most pedig még egy spanyol szerző tüzes, temperamentumos művét is játssza. Gyakorlatilag szaggatni fogja a húrokat.

Melyik koncertet nevezhetjük a legváltozatosabbnak?

Az utolsót: ezen elhangzik egy Mozart-zongoraverseny, Ravel egy műve és a Tűzmadár-szvit is. Ráadásul a Londonban élő Frankl Péter és Gilbert Varga összeszokott páros, utóbbinak gyerekkorától kezdve tart az ismeretség.

Melyik est kapja a legmeghatóbb címkét?

Az, amelyiken Mahler Egy vándorlegény dalai című alkotását játsszuk egy César Franck-mű és egy Brahms-szerenád mellett. Mindez Ludwig Mittelhammer bariton hangján szólal majd meg. A dirigens Gilbert Varga lesz, aki egyébként nem egy vokális típus, ritkán használja a hatalmas, nagy kórus-négy szólista felállást. Ahogy ezúttal is, ő mindig inkább a mély lélekbugyrokig hatoló, egyszemélyes, bensőséges formátumokat, a kevés hangszer-egy énekhang harmóniákat keresi.

Ha létezik leguniverzálisabb koncert, melyik lesz az?

Gustav Holst Planéták című darabja, melyet majd a márciusi koncerten játszunk, tényleg az univerzumot akarja körbejárni, elképesztő grandiózus mű. Olyan egyetemessége van, ami elegáns kívülállóságot hoz létre, és segíti az embert egy rövid időre kívülről, távolabbról szemlélni a saját életét. Miközben magával ragad, és óriási élményt is jelent.

Borítókép: Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!