Rengeteg kabarét készített már Vida Péter

Ez a nyár igazi ajándék számára, hiszen komoly témát érintő ősbemutatóval nyitotta meg a szezont a Kultkikötőben. Amint a Vasárnap Reggel című hétvégi lap legutóbbi számának hasábjain elmondta, világ életében szeretett megnevettetni másokat, nem hiába akart gyermekkorában bohóc lenni.

– Irigykedek, hogy a Balaton-parton, a révfülöpi mólón vezethet műsort. Mióta is?

– Harmadik éve tart nálam ez a kétlaki élet. A „magyar tenger” egészen különleges és meghatározó része lett az életemnek. Idén Szabó Erika kolléganőmmel kerültem össze, akivel a Thália Színházban sűrűn játszunk együtt. Hamar belerázódtunk a közös munkába. Erika nagyon gördülékenyen vette az akadályokat, hiszen Dabason rádiós és tévés műsorvezető is. Az ott megszerzett tudását itt valóban kamatoztatni tudja.

– A Balatonföldváron található Kultkikötőt az Anyám, a nyolcadik kerület! című monodrámájával nyitotta meg. A próbákra hogyan ment át?

– Autóval vittek körbe, vagy motorcsónakkal keresztben…

– Hajóval repítették át a túlpartra, akár a Bujtor István-filmekben?

– Pontosan! Az élő adás után a vízen át nyolc perc alatt ott is voltam a boglári kikötőben, ahonnan taxival öt perc múlva már a művházban, a próbán voltam. Ennek az előadásnak a története egyébként ott kezdődött, hogy a kortárs szerző, Pál Dániel Levente Az Úr nyolcadik kerülete című könyvét – a megjelenés előtt – a figyelmembe ajánlotta egy barátunk, aki tudta, hogy anyagot keresek. Amikor a végére értem, azt gondoltam, hogy ez az, ebből kellene csinálni valamit. Megkerestem az addig számomra ismeretlen szerzőt az ötlettel, aki dramaturgként remek szövegkönyvet készített. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy évek óta ki akartam magamat próbálni egy másik műfajban. Rengeteg kabarét játszottam már a nagy elődöktől, nagyon szeretem ezt a világot, de ezúttal ki akartam tágítani a határaimat. Ez a monodráma pedig abszolút kortárs és komoly témákat feszeget egy furcsán mániákus ember szemszögéből. Olyan dolgokról mesél, ami mindenkit érint: a születésről, a halálról és a szerelemről.

– Otthonosan mozgott ebben a magányos műfajban?

– Amikor tavaly Pindroch Csabi barátom az első önálló estjére készült, azt kérdeztem tőle, hogy a „Boeing, Boeing” alatt mindig az egymás tekintetébe kapaszkodás fontosságát vallva, a színpadon egyedül állva mibe fog kapaszkodni. Azt felelte: Hát igen… Most megértettem ennek a helyzetnek a felelősségét, a tétjét. De pont ezt akartam. Naponta többször próbáltunk keveset: elemeztünk, olvastunk, beszélgettünk a rendezővel, Znamenák Istvánnal. Fárasztó volt – az örömön túl -, hogy a színpadon csak magamra számíthatok.

– Megbízható, felkészült, emellett kitűnő improvizatőrnek és igazi maximalistának ismerik a kollégái. Valaha előfordult önnel, hogy tévesztett a színpadon?

– Ötévente bakizok, de akkor nagyot. A Ködfátyolkép című Benedek Micu rendezte kabaréban – amellyel az Orfeum világát próbáltuk a közönség elé varázsolni – egyszerűen elfelejtettem a szöveget. Szacsvay László, Murányi Tünde és Nagy Cili ültek a színpadon, én belekezdtem és egyszerűen lefagytam. Hirtelen felindulásból kimentem, súgónk közben kellékezett, persze sehol sem találtam. Fellapoztam a szövegkönyvet, kikerestem, hogy mi jön, és visszamentem. Majd megint megbicsaklottam. Mondtam: elnézést! Rohadt dühösen önmagamra, kifutottam. Ezt az egészet még egyszer eljátszottam. És bent, totál szégyenben, végre elmondtam helyesen – aznap nézte a kolléganőm, aki súgó: ő sem vette észre. Sőt, gratulált! Őrjítő volt…

– Ez a nyár több szempontból is ajándék önnek, hiszen a monodráma bemutatója után pár nappal átvehette a Karinthy-gyűrűt, amelyet Karinthy Frigyes születésének évfordulója alkalmából adnak át a közmédia szórakoztató műsoraiban nyújtott kiemelkedő teljesítményért. Meglepődött?

– Nagyon. Színésznek ritkán ítélik oda ezt a díjat. Nagy megtiszteltetést és boldogságot jelent, hiszen humorista ennél magasabb rangú elismerést nem kaphat. Különösen nagy megtiszteltetésként éltem meg úgy, hogy végigolvastam a névsort, és olyan nagy neveket találtam magam előtt, mint Hofi Géza, Fábry Sándor, Litkai Gergely vagy Kern András. Ez az elismerés komoly visszaigazolása mindannak, amit az elmúlt évtizedekben csináltam.

– Honnan tudta meg, hogy díjazott?

– Az átadás előtt egy hónappal titokzatos körülmények között megkerestek. Aztán le kellett adnom a gyűrűméretemet.

– Aranyosi Péter után vehette át az elismerést. Sikerült átméretezni a gyűrűt?

– Próbáltam nagyobb méretet megadni, hogy több legyen benne az arany. (nevet)

– Hétköznap is viseli?

– Nem hordom, ez komoly emlék, amelynek megvan a maga helye. Csak a jegygyűrűmet hordom, illetve egy kanálból készült ékszert, amelyet a Balatoni Nyár egyik vendége, Varjas Judit készített. A kollégák közül egyedül Törőcsik Mari hordja a huszonnégykarátos aranyból készült Cannes-i Filmfesztiválon kapott Arany Pálmáját. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem félti?

– Erre ő mit felelt?

– Azt, hogy ez egy ékszer, nagyon szereti, miért ne hordaná. Remélem már jobban van, sokat gondolok rá. A beszélgetéseink során mindig megnevettet.

– Úgy tudom, Aranyosi Péterrel nagyon jó barátok. Mikor indult ez a kapcsolat?

– Még Miskolcon, mindketten onnan jöttünk. A Kabinet Rt. zenekar körüli rajongás hozott össze minket.. Ez egy kultikus miskolci együttes, anno még a Ki mit tud?-on is indultak. Ők jutottak volna tovább, de harmadik miskolciként helyettük végül egy pécsi bandát hoztak ki győztesnek. Aranyosival volt egy pár találkozási pont az életünkben. Ezeket a régi emlékeket is felelevenítettük a közös estünkön, aminek augusztus 2-án volt a bemutatója Balatonfenyvesen. Humoros köntösbe csomagolva meséltünk a miskolci gyermekévekről, a Diósgyőri fociról és a Rádiókabaréról.

– Valahol azt olvastam, bohóc akart lenni, végül egy nagy kanyarral mégis a színészi pályán kötött ki. Miért?

– Az általános iskolás osztálytársnőm tehet róla. Azt mondta, nem lesz a feleségem, ha bohóc leszek, így lettem színész… Világéletemben nagyon szerettem nevetni és megnevettetni másokat. Imádtam a cirkuszt, már kisgyerekként hallgattam a Rádiókabarét. Nem tudom, kitől örökölhettem a képességemet, mert a családunkban visszamenőleg nem volt előadóművész. Bár édesapám a mai napig énekel egy kórusban, Palestrina-énekversenyt nyertek Rómában, személyesen is találkozott II. János Pál pápával. Erről fotó is tanúskodik.

– Nagyon pörgősen éli az életét. El tudnak vonulni néha a feleségével a világ elől?

– A monodrámám bemutatója után végre tényleg kettesben tudtunk ünnepelni. El is mentünk a kedvenc amerikai éttermünkbe, mert a gyerekek nem voltak otthon. Utána kilenckor meg akartunk nézni egy filmet a tévében, de úgy döntöttünk, hogy előtte pihenünk egy keveset. Ledőltünk… Végül reggel nyolckor ébredtünk. Egész évben rengeteg a tennivaló, a gyerekek körüli logisztika egyértelműen a feleségem, Andi reszortja.

– Komoly rendszer szerint működik a családjuk.

– Szükség is van rá. A tizenöt éves lányunk és a tízéves fiunk is rendszeresen szerepel televízióban és színházakban is. A szinkron, a próbák és forgatások meg az iskolai versenyek összeegyeztetése teljes embert kíván. Sárát felvették a Fazekasba, de Bálint is kitűnő tanuló. Csak így működhet.

– Anyásak vagy apásak?

– Is-is. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. Rettentően okosak és céltudatosak.

– Színházi szempontból bőven el van látva feladatokkal. Bírna még többet?

– Nem panaszkodom. Igyekszem megszolgálni a bizalmat, örülök, ha rám gondolnak. Vendégként is örömmel megyek, ha hívnak és lehet egyeztetni. Az Operaházban 12 éve vagyok Frosch a Denevérben; illetve a Játékszínben a Gombóc Artúrral túl vagyunk a 100. előadáson. A Thália Színházban a Boeing, Boeing 150-hez közelít, a Hőstenor, az Alul semmi, a Rövid a póráz mind 75 fölött jár. Színészként a jövő évadban két bemutatóm már biztosan lesz és újabb Rejtő-adaptációkat készítek a Kossuth Rádiónak. Köszönöm szépen, jól vagyok.

Borítókép: A Karinthy-gyűrű idei díjazottja, Vida Péter színművész az elismerés átadásán a volt rádiószékház Márványtermében 2018. június 25-én

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd