Öcsi, a gólvágó

Ezekben az időkben viselte a Várpalotai Bányász általában csíkos mezét Müller József, az egyesület történetének legeredményesebb játékosa. A robbanékony csatár a statisztika szerint 308 mérkőzésen összesen 118-szor talált be az ellenfelek hálójába, amit a mai napig sem tudott megközelíteni senki.

Hogy a palotai lelátókon manapság felhangzik-e még olykor-olykor a hét esztendővel ezelőtt elhunyt Müller József neve? Nem valószínű. Erről nemcsak a feledékenységre hajlamos utókor tehet, de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a történet legelején, 1956-ban.

A későbbi legendás, Öcsi becenévre hallgató labdarúgó a forradalom évében húzhatott először stoplist a Várpalotai Bányászban, s a tizennyolc esztendős ifjú debütálásként húsz bajnokin máris kilenc találatig jutott. A megyei első osztályban szereplő együttes 1957-ben kivívta az NB III-as indulás jogát, s ott szerepelt egészen az 1964-es bajnoki címig. A Bányász az egyre jobban belelendülő, a '64-es idényben házi gólkirály Müller vezérletével tovább szárnyalt, s másodszori nekifutásra (az első szezonban ezüstérmes lett a csapat) az NB II-t is megnyerte és az NB IB-be jutott. Utóbbi évadban a ballábas csatár a fantasztikus 33/26 mérkőzés/gól statisztikát tudott felmutatni.

- A papa sohasem anekdotázott otthon a pályán elért sikerekről, de erre nem is volt szükség, hiszen édesanyánk majdnem minden hazai és idegenbeli mérkőzésre kivitt minket a testvéremmel egészen kicsi korunktól kezdve. Mi is ebben a fantasztikus közegben éltünk - emlékszik vissza az akkori időkre a sokszoros gólkirály lánya, Müller Szilvia, aki albumok, könyvek és újságkivágások sokaságával készült a múltidézésre.

- Átlagban 2500-3000 ember járt ki a találkozókra - vette át a szót az egykori csapattárs, korábbi kiváló hálóőr, Palotai Géza. Géza bácsi felidéz egy történetet, amely szerint egy Magyar Népköztársaság-kupa meccsen több mint hétezren zsúfolódtak össze a pálya körül. Azért "csak" ennyien, mert többen nem fértek el. A tömegből még a klubház tetejére is jutott.

- Nagyon népszerű volt akkoriban a csapat. Órákkal korábban kellett otthonról elindulnuk a meccsekre, mert az utcán méterről méterre megállítottak. S ha nyertünk, állítólag másnap még a bányában is jobban ment a termelés, az emberek a föld alatt először kitárgyalták a győztes mérkőzést, és remek hangulatban láttak munkához.

Géza bácsi természetesen az időszak főszereplőjéről is bőven tud mesélni.

- Kiváló közösségi ember volt, a fiatalokat is mindig segítette. Imádta a labdarúgást, vagy arról beszélt, vagy a pecázásról, amit szintén gyakran űzött. Lehetett ugratni, és abból mindig vicces szituációk alakultak ki. Egy alkalommal, amikor épp a magasugró lányok edzését néztük, valaki a társak közül odaszólt neki: úgysem tudod átugrani a lécet. Öcsinek több sem kellett, nekifutott, persze alacsony termete miatt esélye sem volt elérni azt a magasságot, és összetörte az egész szerkezetet, óriási derültséget okozva ezzel a nézőközönségnek.

A visszaemlékezések alapján a csatár a pályán sem vetette meg a tréfát. A tanúk mind felidézik, hogy egy-egy szabadrúgás után, amikor a labda jól láthatóan gólba tartott, Müller odakiabált a kapusnak: "Ne nyúlj hozzá, Öcsi bátyád rúgta!". Sokan egyébként esküsznek rá: ha a futballista a tizenhatos környékéről vehette célba az ellenfél kapuját, a csapattársak már a lövés előtt elindultak a középkezdéshez.

A kiváló támadó özvegye és lánya által megőrzött újságcikkek szintén sok szép emléket elevenítenek fel. A Várpalota abban az időben három alkalommal is játszott a magyar válogatott ellen, először a Bányász pályaavatóján, majd két edzőmérkőzésen. Az előbbiről szóló, 1963-as írást érdemes szó szerint idézni: "Az első percben Müller faképnél hagyta Sipost és Mészölyt, és Ilku hálójába óriási gólt lőtt". Várpalota-magyar válogatott 1:0 - egészen a 36. percig volt ez az eredmény, végül a vendégek 6:1-re nyertek, de a palotai szurkolók szívébe természetesen az eredményjelző előbbi állása vésődött bele.

Müller József igen korán, 1969-ben hagyta abba a labdarúgást, s nem is hétköznapi módon fejezte be remek karrierjét.

- A visszavonulása után teljesen elfordult a sportágtól. Ennek több oka volt, egyrészt nem tetszett neki, hogy a politika egyre jobban begyűrűzik a futballba, másfelől azt mondta: öreg vagyok én már ahhoz, hogy minden hétvégén agyonrúgassam magam. Nem járt ki a meccsekre, nem nyilatkozott sem az újság-, sem a könyvíróknak. Ha kapott egy kitüntetést, akkor azt házhoz hozták neki, mert nem ment el az átadóra - adja meg a zárszót Müller Szilvia.

Talán ez is az oka, hogy mára sokan elfelejtették a gólvadászt, akinek pályafutására pedig nagyon is fontos lenne visszaemlékezni. Az akkori idők focija ma már messze nem létezik, viszont az általa és a hozzá hasonló sportemberek által "írt" történetek, ha akarjuk, örökre megmaradhatnak.

A cikkben is említett 1966-os idényben érdekes verseny zajlott a várpalotai csapaton belül. A két legeredményesebb labdarúgó, Müller József és Palkovics Sándor azon versengett, hogy a bajnokság végén kinek a neve után áll majd több gól. A "palotai gyerek" (ahogyan edzője hívta) és a Pápáról érkezett légiós viadala nagyon kiélezett volt, az edző meg is jegyezte: nemcsak az a jó játékos, aki gólt lő, mire Müller azt válaszolta, hogy a szurkolók azt jegyzik, aki végrehajt. A barátságos csata végül nem ment a csapat játékának rovására (akadt olyan meccs, amikor passzoltak is egymásnak), a különversenyt aztán egy találattal Müller nyerte, de az idény végén mindketten ünnepelhettek: az NB IB-be jutott a Palota.