Így nyaral(t)unk mi a magyar tengernél!

A LikeBalaton számba vette a sokféle, eltérő arculatú, mégis tipikus balatoni nyaralást fémjelző ingatlantípusokat és üdülési szokásokat.

East és west coast helyett északi és déli part

Bár a tájolás nem keleti és nyugati, a különbség a két partszakasz között majdnem olyan harsány, mint az USA-ban. A déli, vízparti üdülősorok kis stégei, a nyúlánk, felkopaszodott fenyők és tobozok illata és persze a sokáig egyszintes kis „kockaépületek” sorát lassan felváltják a nagyobb villák. A – javarészt – sík domborzat azonban még mindig meghatározza a terület arculatát. Ahogy a valamivel olcsóbb ingatlanárak is. A kisebb pénzű befektetők és tulajdonosok sok helyen érintetlenül hagyták a Balaton aranykorának számító Kádár-korszak emlékeit.

Ezzel – szó szerint – szemben a lankás és vadregényes északi parton a víztől sokszor távolabb eső, hegyoldalba épülő nyaralók (és persze falvak) már egy másik karaktert mutatnak. Igaz, a felújított borospincék és nádtetős házak között fel-felbukkanó szocialista-realista építészet remekei mára kortörténeti emléknek számítanak. De honnan indult a Balaton turisztikai múltja?

Ősidők és a XX. század eleje

Az osszkep.hu részletes tanulmánya alapján „a XIX. század második harmadától beszélhetünk klasszikus balatoni fürdőkultúráról, az idegenforgalom kezdete azonban korábbra, a reformkor idejére tehető”. Talán sokaknak felrémlik Makk Károly klasszikusa, a Liliomfi című magyar film balatonfüredi és badacsonyi tája. A 19. század elején játszódó történet alapján a szállásadók és vendéglátósok már tudták, mi a dolguk. A környékre utazó – elsősorban tehetős – utazók azonban ekkor még nem a Balaton miatt részesítették előnyben a térséget. Mai kifejezéssel élve wellnesselni jöttek a híres füredi „savanyúvíz” miatt. A gyógyfürdőzés korszaka után aztán nagy lendületet kap a tó, méghozzá a kiépülő vasútvonal miatt. A Budapestet Fiuméval összekötő – az akkor még csak a déli parton futó – pálya pedig végül 1878-ban elvezetett egy átgondolt turisztikai döntésig is: a szemesi megálló már a fürdőzők kedvéért jött létre. Az 1860-as évek második felében végül megindult a villák, szállodák építése, amely egyre több embert tett érdekeltté az infrastruktúra és a szolgáltatások fejlesztéséért.

Az első igazi aranykor a 20. század beköszöntével érkezett el. Különös ma azt olvasni, hogy a nyaralni vágyók ekkortájt nagyobb előnyben részesítették az Adriát, mint a magyar tengert. A trianoni döntésből végül érdekes módon a Balaton nyertesként jött ki, hiszen „az új határokkal az ország 224 fürdőhelyéből mindössze 63 maradt, a 30 gyógyhelyből pedig csupán kettő”. Milyen különös az élet.

Államosítás, nyugati nyitás és NDK turisták

A 30-as, 40-es évektől a polgári, majd a legtehetősebb réteg tagjai után a munkások számára is lassan elérhetővé vált a tó körüli pihenés. A lehetőségek, a népesség és az iparosodás is beindult, a térség eredeti karakterológiája azonban jelentősen megváltozott. A II. világháború után a lakóépületek államosítására végül 1952-ben hoztak törvényt. A nyaraló réteg átalakult, megjelentek a KISZ- és úttörőtáborok tömeges lakói.

A nyugati nyitás központi törekvésének fő eleme a turizmus lett végül. Érdekesség, hogy az NSZK és NDK kettéválásával szétszakadó családok számára néha létfontosságú találkozóhely volt a magyar tenger. A 70-es évek aztán elhozta a nagy virágzást, amely a tó körül élők számára pedig meghozta a Kánaánt. Ha már filmek, gondoljunk csak vissza András Ferenc 1977-es Veri az ördög a feleségét című szatírájára. Gyönyörű korkép, kiváló szórakoztató mozi. Emellett persze dübörgött a beutalós nyaralás, az állami munkahelyek üdülői csurig megteltek a munkavállalókkal és családtagjaikkal.

A rendszerváltás utáni zuhanás és a jelen

A Vasfüggöny felgördültével a Balaton elveszítette egyeduralkodói pozícióját. A nyugati turisták másfelé kezdtek utazni, ahogy a magyarok is megpróbálták kiélvezni a szabad mozgás nyújtotta lehetőségeket. A Balaton azonban nagy visszatérő, a különböző online szállásfoglaló oldalak dugig vannak mindkét partszakasz kínálatával. Ahogy a kempingek és a szállodák, úgy az egyre elterjedtebb magánházak között tobzódva válogathatunk, ízlésünk és persze anyagi kereteinkhez mérten. A főszezonban a parton lévő garzonok napi bérleti díja 30-35 ezer forint körül alakul, de a nagyobb, 60 négyzetméteres, nappali plusz két hálószobás, rendkívül igényesen berendezett és felszerelt, teraszos ingatlanok esetében el lehet kérni akár napi 80-100 ezer forintot is, olvasható a Balla Ingatlan hivatalos közleményében.

Ennek fényében nem meglepő, hogy virágkorát éli a saját tulajdon vásárlása is, ennek köszönhetően idén pl. elérték az 1 millió Ft-os négyzetméterár álomhatárát a déli parti ingatlanok is. A Balla Ingatlan szakértője, Krausz Gábor szerint

„a piacon egy-egy kivételtől eltekintve főleg a magyar vásárlók aktívak, akiknek csak egy kisebb része (mintegy 20-25 százaléka) befektető. Ez azt jelenti, hogy a vevők nagyobb arányban saját részre, nyaralás, pihenés céljából vásárolnak elsősorban ingatlanokat, nem pedig kiadásra.”

Mindez a fenti bérleti árak fényében, ha nem is meglepő, de érdekes.

„Ugyancsak nagyon keresettek még mindig a telkek, és ennek megfelelően emelkednek az áraik is. Míg tavaly ősszel még meg lehetett csípni 10-11 millió forintért egy-egy telket Siófokon, ezek ára ma már 15 millió forintra kúszott”

– hívta fel a figyelmet Krausz Gábor, aki úgy véli, hogy egy-két éven belül akár 20 millió forint feletti árakkal is találkozhatunk.

A Balatont tehát nem kell félteni. Ha ökológiai szempontból nem tesszük végérvényesen tönkre, nincs az a rossz – vagy épp jó – döntés, amely örökre ellehetetlenítené a csodás magyar tenger sorsát.

Ha balatoni házra vágyunk, az ingatlanbazar.hu oldalán az északi és déli parton egyaránt megtalálhatjuk álmaink zugát!