Irány Erdély, az alternatív Magyarország!

A hangulatilag mélyponton lévő honfitársaink mindegyikének receptre kellene felírni egy erdélyi kiruccanást. Nem csupán a természeti szépségek miatt érdemes a „szomszédba” látogatni, ott tartózkodásunk során összetartozásból, figyelmességből, nyitottságból is kemény leckét kapunk – biztatja olvasóit utazásra a Világgazdaság cikke.

Csak magukra számíthatnak

Bárkivel beszélgetünk Erdély turisztikailag és gazdaságilag aktív területein, mindenki egyhangúlag állítja, hogy ami jelenleg a területen felépült – bármilyen értelemben –, azt kizárólag maguknak köszönhetik. A román-magyar ellentét ugyanis máig olyannyira kiélezett, hogy a vérre menő – ám egyoldalú – háborúban

a román állam az erdélyi régiónak semmit nem ad, ellenben amit lehet, elvesz vagy lefölöz.

A leleményes erdélyiek ezt a tényt is a javára fordítja: millió olyan hűtőmágnest láthatunk, ahol a székely zászló színeivel díszített tehénre egy román tanker csatlakozik.

Szováta a csúcson

Szováta úgy vonzza a turistákat, mint a mágnes, ugyanis itt található Európa legnagyobb heliotermikus tava, a Medve-tó (és még több kisebb sós tó is). Az erdő által körülvett tó gyógyító hatású, a sós víz és sós iszap reumatikus és gyulladásos betegségre is kiváló, így rengetegen jönnek gyógyulási, orvosi céllal – csakúgy, mint a dunántúli Hévízre is.

Szovátán igazán otthon érezhetjük magunkat, ugyanis a lakosság 90 százaléka magyar, az emberek 30 százaléka pedig a fürdőtelepen dolgozik – ott, ahova főszezonban özönlenek a turisták. A kis panziók, apartmanok, grandiózus szállodák, éttermek, bazárosok és a Medve-tó együtt óriási munkaerőt igényel, így rengetegen találnak maguknak munkát, legyen szó úszómesterről, pincérről, takarítónőről vagy recepciósról. Szováta éppen ezért a turizmus által építette fel magát.

Ahogy nőtt az infrastruktúra, úgy volt szükség egyre több emberre, és az ellátószemélyzeten kívül egyre több termelő és tenyésztő kapcsolódott be a hely vérkeringésébe – a régió ugyanis híres arról, hogy mindenből a helyit rakják az asztalra, nem pedig a nagy gyárak tucatáruit.

Erdély e területe – például Korond, Parajd, Kibéd vagy Szováta – egymást segítik gazdaságilag. Mivel a román államtól itt a világon senki semmit sem kap, fel kellett építeniük saját, működő miniállamukat. Ez az állam pedig – a lehetőségekhez mérten – kiválóan működik, ugyanis az emberek felfogják, hogy egymásra vannak utalva.

Parajdi kincsesbánya

A parajdi sótelep Európa egyik legnagyobb sótartaléka, 2700 méteres mélységben gyökerezik. Több száz évnyi kibányászható sót rejt magában, és ezzel Erdély gazdagságának egyik legjelentősebb kincsesládája. Nem csak Erdélyé, a helyiek szerint annyi só bányászható belőle, hogy egész Európának elegendő lenne száz évre.

A parajdi só története a 15. századig nyúlik vissza, már akkor „székely sónak” nevezték – innen kapta ez a tájegység a Sóvidék nevet –, s már évszázadok óta munkát és megélhetést biztosít a közelben élőknek.

A sóbánya azonban nemcsak a bányászatról híres, hanem a sóbarlangról is, amely a régió egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja. A 120 méter mélyen elhelyezkedő barlangba óránként mennek le a sóvállalat buszai, és a több mint 1 kilométeres út után csoda tárul elénk. Gyakorlatilag minden megtalálható lent, ami a föld felett: van játszótér, kápolna, 3D-s moziterem, pingpongasztal, gyógynövényszaküzlet, kávézó, borozó. A barlangtúra 30 román lejbe (körülbelül 2100 forintba) kerül, a közeli parkolóban pedig 10 lejért (700 forint) tehetjük le autónkat.

Évente körülbelül 400 ezer turista látogat el a sóbarlangba,

amely mellett található egy sós vizű strand is. Ez nem csak a helyiek, hanem a turisták kedvence is, 25 lejért lehet megmártózni a sós vízben.

A román állam természetesen itt sem eszközöl semmilyen befektetést, ellenben mint a bányából, a strandból is leveszi a maga részét.

Korond lett Hargita megye királya

2018-ban Korond volt a leggazdagabb település Hargita megyében. Ez némileg meglepő ahhoz képest, hogy az imént megismert Parajd milyen természeti kincsekkel bír. Korondon úgy nőnek ki a földből az új házak, mint a gombák, és ugye ott a híres bazársor is, amelyet a főszezonban valósággal megrohamoznak a turisták. A bazársorok kereskedőiről azonban tudni kell, hogy ők nem kézművesek, nem előállítók, hanem továbbértékesítés céljából csak felvásárolják a környékbeli keramikusok, kosárfonók, szűcsök portékáit.

Korond a kerámiáiról híres, a legismertebb műhely pedig a Józsa családé. A família már három generáció óta foglalkozik ezzel a mesterséggel, és már elnyerték a bejegyzett iparművész titulust is. Mindenképpen érdemes ellátogatni a műhelyükbe, Józsáék ugyanis – látszólag – játszi könnyedséggel gyártják a kerámiákat. A családtól megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen csak két hónapig van igazi pörgés nyáron, akkor azonban irgalmatlan forgalom van. Ennek ellenére

a család tagjai januártól decemberig reggeltől estig dolgoznak, nyáron ugyanis annyi terméket adnak el, hogy az év többi időszakában raktárra gyártanak, turbófokozaton zajlik a készlethalmozás.

A kőrispataki csoda

A kőrispatai szalmakalap-múzeum igazi csoda, ugyanis a helyet önerőből tartják fenn. Annak ellenére, hogy múzeumnak hívják, inkább nevezhetjük műhelynek, hiszen elképesztő minőségben és mennyiségben készülnek itt a kalapok.

A vezető, Szőcs Lajos elmondja, komoly elhivatottságot éreznek azzal kapcsolatban, hogy a fiatalabb generációk is magukévá tegyék ezt a mesterséget, ugyanis a szalmakalap-készítés ősi erdélyi-magyar mesterség, és ha a jelenlegi generáció kihal, nem lesz, aki továbbvigye. Éppen ezért nyaranta gyermektáborokat szerveznek, amely során szállást, ételt és minden mást is megkapnak a gyerekek amellett, hogy szalmafonásra, kalapkészítésre és egyéb kézműves mesterségekre tanítják őket.

A kézművesek így látják biztosítottnak mesterségük jövőjét.

A múzeumban nem kérnek belépőt, önkéntes adományokat várnak inkább, de senkire nem néznek csúnya szemmel, ha adomány nélkül hagyja el az épületet, ahol autentikus erdélyi elemek díszítik az udvart, és önfeledten szaladgálnak a szalmafonást elsajátító táborozó gyerekek.

Az önzetlenségre építenek

Az erdélyi emberekre jellemző, hogy nem akarnak senkit „lehúzni”. Nemcsak egymással, hanem a turistákkal is sajátjukként bánnak. Ha nincs elég aprónk, simán elengednek akár 50 forintot is a közértben. Amikor épp csak tíz percre állnánk meg a tízlejes parajdi parkolóban, a pénzszedő néni könnyedén engedi el a parkolódíjat, elvégre csak beugrottunk valamiért, és máshol nem tudtunk megállni.

Arra alapoznak, hogy nem akarjuk őket „lehúzni”, így ők sem próbálkoznak velünk, turistákkal. Legyen szó szállodai vagy éttermi dolgozóról, mindenki a legjobbat akarja nekünk adni, és senki nem vár cserébe semmit, a jó szótól is az egekbe repülnek, mindenért hálásak.

A helyiek elmondása szerint, mivel az erdélyi magyarok a mai napig kisebbségnek számítanak, megtanultak összefogni és ebből építkezni. Összefogással építik tovább a hagyományokat, a nemzeti identitást, a gazdaságot. Sokan mesélték, hogy annyi szúrást kapott és kap az erdélyi magyar közösség, hogy nem volt és nincs is más lehetőségük más, mint vállvetve segíteni egymást. Ha a vihar tönkreteszi az egyikük házát, nem várnak senkire, azonnal híre megy, hogy valakinek segítségre van szüksége, és megoldják együtt.

Erdélyben gyakorlatilag nincs olyan hely, ahol a magyar turistáknak ne mondanák el, mennyire örülnek, hogy ott vannak. Úgy tűnik, a Trianon óta eltelt idő mit sem enyhített a helyiek fájdalmán, így sok első találkozásnál hangzik el, hogy

boldogok vagyunk, hogy eljöttetek, mert elszakítottak minket tőletek, de a föld azé, aki műveli és aki lakja.

Egy erdélyi túra mindenkiben nyomot hagy, ugyanis meglehetősen erős tükröt tart elénk. Mi itt, az anyaországban állandóan rohanunk, igyekszünk elkerülni, átugrani vagy másra hárítani az elénk gördülő akadályokat. Ott ez másképp van, nem akarják elkerülni az akadályokat, meg akarják oldani őket együtt. Itt a munkahelyi, társadalmi intrikákat rendkívül nehezen kezeljük, saját mikrokörnyezetünkben is megtaláljuk az ellenséget.

Erdélyben a mikrokörnyezetben nincs ellenségkép, mert ők maguk az ellenségkép, méghozzá a románok szemében.

Érdekes megtapasztalni, míg itthon a cigánykérdés grandiózus dolog, sőt pejoratív értelemben emlegetett jelenség, addig az erdélyi magyarok egészen máshogy állnak a helyi cigányokhoz, hiszen az erdélyi magyarság is megtűrt kisebbségnek számít Romániában. Erdélyben teljesen más hallani azt a szót, hogy cigány putri, mert nem pejoratív értelemben mondják, hanem természetes, létező és elfogadott jelenségként. A hegyekben csoportokban élő cigányok mezőgazdaságból, kereskedésből élnek, és senki nem veszekszik senkivel sem területen, sem elveken. Az ottani magyarok ehhez is másként állnak hozzá, és ez békés együttélést eredményez.

Az Erdélyben töltött idő és a tükör, amelyben látjuk magunkat, már néhány nap alatt meg tudja változtatni hozzáállásunkat. Olyan szinten nagyítja fel hibáinkat, hogy nem lehet nem észrevenni, mennyire felszínesek, érdektelenek vagyunk az ottani magyarokhoz képest, de leginkább az tűnik fel, hogy itthon mennyire nem figyelünk egymásra. Mindent természetesnek veszünk, mert nem kell nemzeti identitásunkért, földünkért, gazdaságunkért, ősi mesterségeinkért küzdeni.

Az erdélyi magyaroknak egyetlen nagy álmuk van: teljes gazdasági autonómiára vágynak.

Arra, hogy békén hagyják őket: amit bányásznak, termelnek, tenyésztenek, legyen teljes egészében az övék, és ne vegye el a termény vagy a bevétel egy jó részét az az állam, amely épp csak megtűri őket.