Kati válaszol - Most ne segíts!

Engedje meg, kedves levélírónk, hogy mielőtt válaszolnék, kivételesen magamról írjak. Gyógypedagógusként egész életemben segítő hivatásomat gyakoroltam, de csak sokára, hosszú évek múlva értettem meg, milyen veszélyeket is rejt ez a nagyszerű életfeladat. Nehéz utat jártam be, hogy a csapdákat elkerüljem, mert az embernek jólesik segítséget adni.

Azt éreztem, hogy erős vagyok, sőt, néha sajnos a hatalmat is. Miután le tudtam mondani róla, megtanultam elfogadni gyengeségemben a segítséget is. Miért volt olyan nehéz? Bizonyára ismeri olvasónk is a szólást, hogy adni jobb, mint kapni, és ez a kanadai Simon Fraser egyetem kutatója szerint a génjeinkben van.

Azt írja, hogy a segítségadásnak evolúciós jelentősége is van, mert „az érzelmi jutalom az önzetlenségért segítheti az emberiség hosszú távú fennmaradását”. Ha egész életünkben csak ezt tanuljuk, akkor érthető, ha a másik oldalra kerülve nem tudunk igazán örülni a segítségnek, támogatásnak. Fogadja hát nagy megértéssel, hogy édesanyjának, aki megszokta, hogy csak ad, nehéz tehetetlenül elfogadni a kiszolgáltatottságot, még az is előfordul, hogy ilyenkor utálja önmagát. Méltatlan dolognak érzi, hogy most először nem ad, hanem ő kap.

Nem hiúsági kérdés, keserves próbatétel ez a számára, ugyanakkor fontos tapasztalatszerzés, amelyben gazdagabb lesz az elfogadás képességével. Jól adni és azt jól elfogadni, mindaddig, amíg szükséges, és nem tovább. Nem tovább, ez a kulcsszó. A kéretlen segítség gyermekkorban az önbizalom felépülését akadályozza, felnőtt, idős embereknél pedig rombol, és ezt biztosan nem akarják.