Beteg, ha nem lovagolhat - A legendás hírű, kilencven éves Monszpart Lászlót köszöntötték

Édesapja is sebész főorvos volt, a kiskunhalasi kórház alapítója. Fia 1950-ben szerzett diplomát. Több külföldi sebészeten - Bécs, London, Párizs, Linz, München, Basel - szerzett szakmai tapasztalatokat, majd Zircre került, ahol a kórházat mindvégig következetes szigorral vezette. Kollégáitól nemcsak magas szakmai színvonalat követelt, de emberséget is. Mindkettőre maga mutatott példát. Szilárdan konzervatív életfelfogása ma is mindenkiben tiszteletet ébreszt.

Az összejövetelen Ottó Péter polgármester köszöntötte az ünnepeltet, emléklapot átadva számára. Horváth Sándor - ma a mozgásszervi rehabilitációs osztály igazgató osztályvezető főorvosa - elmondta, tíz éven át dolgozott az igazgató úrral, akitől nemcsak szakmai ismereteket, de emberségből is példát tanult. Rendhagyó volt az egykori gyakornok orvos, Végh György, a Péterfy Sándor utcai kórház sebész főorvos - traumatológus szakorvosa köszöntője. Visszaidézte gyakornoki, majd pályakezdő zirci éveit, vidám és megható eseményeket sorolva, hangsúlyozva, az igazgató úr példaképévé vált.

Az est főszervezője, az egykori tanítvány, Mohay József 1962-es műtéti naplót mutat az ünnepeltnek
Fotó: Müller Anikó Hanga

Mikor a bakonyi kisvárosba kerültek kollégájával, megtudván, főnökük a lovaglás szerelmese, mindent elolvastak a témában. Első ügyeleteik egyikén egy este erőteljesen kocogtattak az ajtón, kinyitva, a döbbenettől nem tudtak megszólalni, mert ott terebélyesedett egy hatalmas ló, hátán Monszpart igazgató, s a maga sztentori hangján megkérdezte: van-e az uraságoknak kedve lovagolni? Ettől kezdve szívesen vele tartottak, sokszor. Egyszer szembetalálkoztak szülész-nőgyógyász kollégájukkal, aki sztetoszkóppal a kezében futott meghallgatni az egyik hasas ló magzati szívhangját.

A sebészeti oktatás mellett megtanulták a vidéki élet csínját-bínját, hány tojást kell a sünkotlós alá tenni, mennyi ideig sárlik egy ló. A gyakorlati idő lejárta után az ifjú pesti Végh doktor azzal búcsúzott, visszajönne Zircre dolgozni, de közben a főváros felé is kacsingatott. Egyszer csörgött a telefonja: alászolgálja, Monszpart László Zircről, van-e kedve uraságodnak Zircre jönni? Habogott, igen, hogyne, hiszen megígérte. De tudta, a pályázati határidő már lejárt. Éppen indul a postára, vágta ki magát. Az jó lesz, mert a tizenötödik lesz az asztalomon, ha ideér, volt a válasz. Az igazgató őt választotta. A jó hírű kórházban megtanulta, bármi gond van, bízni kell a tapasztalt nővérekben, műtősökben, a nagy tapasztalatú idősebb orvosoktól tanult szakmai ismeretek pedig megalapozták pályakezdését. Meghatározó élménye maradt, amikor főnöke határozottan, de elegánsan megrótta. A viziten egy gyógyszer nevét súgta csak a főnővérnek, elhagyva a kórtermet a főnöke megkérdezte, uraságod hol érzi jobban magát, a zsinagógában, vagy a karthauzi rendnél? Nem értette, aztán jött az indoklás, mert az előbbiben folyton gajdolnak, a szerzeteseknél meg némasági fogadalom van. Egy életre tanult belőle.

Soha olyan karácsonyi ügyelete nem volt, mint Zircen. Szólt a nővér, menjen vizitelni. A folyosókon feldíszített karácsonyfák, halk zene szólt. Megjelent az igazgató úr, de nem a megszokott orvosi öltözetben, hanem öltönyben, nyakkendősen. Elindultak, az ifjú orvos próbált referálni, de az igazgató leintette. Mindenkihez odament, még az eszméletlen beteghez is és boldog karácsonyt kívánt. Később, a szentestei vacsora elfogyasztása után elmondta, az ünnepi vizit édesapjától örökölt hagyomány, aki az I. világháborúban látta a katonák nélkülözését, átélte érzéseiket és saját kórházában emiatt vezette be a bensőséges eseményt. Végh doktornak azóta sem volt ilyen lelkiekben gazdag karácsonyi ügyelete. Szó esett az igazgató úr utolsó műtétjéről. Bemosakodás közben megkérdezte kollégáját: nem bánnád, ha én csinálnám? Alig kezdődött el a bőrmetszés, vörös lett a szeme, indulatosan odaszólt a műtőssegédnek, törlést kérek. Amikor közelített a seb felé, így szólt, nem oda, a szememhez... Elkezdődött a zárás, amikor már máskor felszabadultan viccelődtek is, odaszólt kollégáinak: fejezzék be és beviharzott a szobájába. Akkor tudták, ez volt az utolsó műtétje.

Amikor a szobájában a falak, polcok csupaszok voltak, csak az íróasztala állt ott még, s látta a belépők arcán a keserű döbbenetet, azt mondta, ez megy el innen utoljára, ez az édesapámé volt. Végh György zárógondolatában elmondta, a történelemben vannak események, történelmi alakok, szereplők, akikre minden korban tisztelettel emlékeznek. A zirci kórház dolgozói, a város polgárai, a bakonyi térség és kicsit messzebbre is tekintve, a magyar sebész és baleseti sebész társadalom is méltóképpen, szeretettel emlékezik és fog emlékezni mindig is saját kis történelmének arra a részletére, amit ifjabb Monszpart László neve és munkássága fémjelez. Az ünnepelt örömmel fogadta a régi kollektíva köszöntését. Elmondta, az, hogy ilyen magas kort megélt, kizárólag a lovaknak köszönheti. Ma is, ha az időjárás engedi, minden nap lovagol, a közelmúltban abba betegedett bele, hogy a rossz idő miatt nem tehette. Ha manapság bemutatkozik, azt mondja, Monszpart László nyugalmazott lóápoló vagyok. Egy kis bakonyi pusztán hódol kedvtelésének, és ápolja kedvenceit, négy lovát, két kutyáját és hét macskáját.