Az igenember nagyi

Borbély Gáborné Marianna elmúlt már negyven, egészen pontosan ezen a héten csütörtökön töltötte be az ötvenkettőt (Boldog születésnapot utólag is!), de - majd a kedves olvasók is meglátják - ez az írás nem az életkorról, az évek ólomsúlyáról vagy könnyedségéről szól, hanem valami egészen másról.

Marianna egy tízest gond nélkül letagadhatna, persze eszében sincs, nem szégyelli korát, egyet viszont, ha akarna, akkor sem tudna letagadni: rendkívül pozitív ember. 

Ha nem lenne az, bizonyára nem futballozott volna közel másfél évtizedig férfiak között, nem érte volna számos különleges sportélmény, nem lenne sikeres szenior atléta, raliversenybíró, és nem játszana ma is aktívan a veszprémi női labdarúgócsapatban, tinédzserek között.

- Nekem mindenhez van kedvem, ami sport - kezdte beszélgetésünket azzal a kijelentéssel, amelyet akkor is mondott, amikor először hívták futballozni. - A harmadik lányom születése után maradt rajtam súlyfelesleg, ezért lementem a Schönherz-pályára edzeni. Ott látták, hogy jól futok, van erőnlétem, elhívtak játszani. 

Marianna tehát háromgyermekes családanyaként lett focista, bekerült az Áfész együttesébe, s nem sokkal később férje révén egy kispályás férficsapatnak is tagja lett, ott is ragadt majd' 15 évre.

Marianna aktív tagja a veszprémi focicsapatnak, emellett sikeres atléta
Fotó: Penovác Károly

- Nagyon szerettem, én mindig ráértem, ott voltam, eleinte öt perceket játszhattam, majd kis idő elteltével már kezdőként is pályára léphettem. Sörözni is a fiúktól tanultam meg. Kénytelen voltam, sosem szerettem a sört, de azt mondták, ha kispályázom, akkor a meccs utáni büfézés is kötelező program - mesélte nevetve, hozzátéve: a pályán teljesen egyenrangú játékosként kezelték a társak és az ellenfelek. Nem volt kivételezés. - A férfiak csak addig tisztelnek, amíg a lábuk nem lendül a labda felé - mondta Marianna, aki világéletében lelkes szereplője volt a különböző munkahelyi sportnapoknak.

Egy ilyen esemény alkalmával fedezték fel mint későbbi nagypályás futballistát. A Gizella SE edzője, Pintér János látta meg tehetségét és hívta az együttesbe.

- Akkor elkezdtem nagy pályán játszani. Nem volt furcsa. Erőnlétben mindig a legjobbak között voltam, az atletizálás sokat segített, ellensúlyozta a foci-„nemtudásomat”. Én nem vagyok túl ügyes, nem tudok cseleket, futni viszont igen. A taktika akkor is az volt, ami most: „előremész és rohansz”. 

Marianna szerepelt az NB II-ben, és a jelenlegi, megyei bajnokságban játszó, veszprémi együttesnek is tagja. Csapattársai kisebb részben huszonévesek, nagyobb arányban tinédzserek. Ahogy ő fogalmaz, a kicsik. 

- Nagyon szeretem őket, befogadtak, aranyosak. Kicsivel fiatalabbak, mint a lányaim, de a pályán én is csak egy játékos vagyok a többi közül, és ezt elfogadták. Jól érezem magam közöttük - fogalmazott a mai társakkal kapcsolatban, megjegyezve: amíg passzolnak neki, illetve, amíg az idegenbeli meccseken van hely a kocsiban, velük marad, nem hagy fel a labdarúgással.

A futball persze csak az egyik hobbi, a laboratóriumi asszisztensként (közel 34 éve egy helyen) dolgozó hölgy sikeres szenior atléta. Már gyerekkora óta űzi a sportágat, amelynek ízére aztán 37 évesen kapott rá újra.

- A szenior atlétika teljesen más, mint az atlétika. Úgy értem, természetesen a sportág ugyanaz, de a szemlélet nagyon eltérő. A szenioroknál nem a győzelem a lényeg, hanem az, hogy a következő versenyen is ott legyél. Vannak kilencvenévesek is, mindenki ismer mindenkit, a viadalokon családtagként üdvözöljük egymást. Persze nagyon fontos a siker, a teljesítmény, azonban nem azért, hogy a melledet döngesd, hogy megelőzd a másikat, hanem elsősorban saját magad miatt.

Marianna már fiatalon kitűnt tehetségével, remekül futott, ugrott távolt és magasat, ügyes volt hétpróbában, emiatt is hívták Sümegről Veszprémbe középiskolába. Szerinte, ha igazán szereti az ember, amit csinál, akkor megjön a siker is. - Annyira jó sosem voltam, viszont mindig imádtam sportolni - fogalmazott.

Elmondta: bántja, amikor azt kérdezik, hányan indultak azon a versenyen, amelyen ő első lett.

- Akad olyan szám a korosztályomban, ahol csak egy-két versenyző van az országban. Erről nem tehetek, mindenki előtt ott a lehetőség, én azt mondom, akkor is remek érzés ránézni a begyűjtött érmekre. Tavalyelőtt a budapesti szenior világbajnokságon ott álltunk a rengeteg tapsoló ember előtt nemzetiszínű melegítőben. Büszkeség és öröm töltött el, tudtam, hogy a pályán mindent megtettem. Igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, magamért és a társakért. Ahogyan máskor is. Ezt bizonyítja a négyszer 200 méteres váltóban elért negyedik hely.

Az atléta-futballista hölgy, aki egy időben a kézilabdát és a lövészetet is versenyszerűen űzte, nemrég hosszabb pihenőre kényszerült: másfél éve biciklizés közben elütötte egy autó. Megsérült, ötven- esztendős elmúlt, akár abba is hagyhatta volna a sportolást. Nem tette, s ma már újra a pályán van.

- Figyeld azt a nőt, biztos megvan már negyven is! - szólt oda egy kisfiú társának az egyik vidéki labdarúgópálya szélén, amikor Mariannát becserélte edzője. A mellettük álló felnőtt mosolyogva jegyezte meg, bizony van, és majdnem annyi idős az unokája, mint ti. A hatesztendős Dani nagymamája az ilyen „beszólásokon” jót nevet. Persze, hiszen ez nem a korról szól. Inkább arról, hogy akár nagyszülőként is lehetünk igenemberek. Simán.

Marianna feleség, szülő, nagyszülő, dolgozó és igenember egyszerre, mindenféle körítés, különleges hitvallás és jelszavak nélkül. Csak úgy, természetes módon.

A választás bennünk van

Az újságíró jegyzete

Gyorsabban, magasabbra, erősebben - az újkori olimpia Pierre de Coubertinnek tulajdonított, ám nem tőle származó jelmondata ma is áll a sportra, sőt némi árnyalással magára az életre is igaz. A legtöbben úgy hajszoljuk magunkat a mindennapokban, ahogyan egy profi versenyző küzd, szenved, izzad az eredményekért a pályán. A sportban van alternatíva, a magunk örömére, büszkeségére is futhatunk, úszhatunk, teniszezhetünk vagy focizhatunk. Vérre menő harc, könyöklés, sebek nélkül. Miért ne lehetne az életben is egy ilyen „szabadidős” választási lehetőség, ha igazán szeretnénk? A kérdés csak elsőre költői, egyénenként mindenképpen képesek vagyunk megadni rá a (helyes) választ. Hiszen az igen bennünk van, itt az oldalon az élő példa. Több szempontból is érdekes volt beszélgetni Borbélyné Mariannával, aki a sport egy izgalmas, ám méltatlanul alulértékelt, ritkán említett oldalára hívta fel figyelmemet. A sportolás mint tevékenység egyben közösséghez tartozást is jelent. A modern ember elmagányosodott, elárvult, szüksége van arra, hogy kapcsolatban legyen másokkal. Hogy visszajelzése, visszacsatolása legyen arról, ki is ő. Ez régen is így volt, csak mára átalakultak a kommunikációs csatornák. Próbáljuk kitölteni a körülöttünk keletkező légüres teret, és pánikszerű ütemben keressük a kapcsolatokat, jobb bizonyíték erre nem is kell, mint a közösségi oldalak milliárdos felhasználószáma. Ehelyett vagy emellett újra el kellene hinnünk, hogy képesek vagyunk igazi, hús-vér közösségekben magunkra találni. Gyorsabban, magasabbra, erősebben - sportoljunk vagy éljünk, ez nem változik, de a választás a miénk: hogyan?