A Kopasz

Aztán mégis eljön valaki Franciaországból, ráadásul nem is az a cinikus, öntelt és hazudozós alapfrancia, hanem egy kimondottan kedves és művelt laborvezető, aki aztán többször megkérdezi tőlem, hogy tényleg Tokajban vagyunk-e, mintha legalábbis Mátészalkát akarnám neki eladni híres borvidékként. És ráadásul még szezonban is volt itt, amikor a főutcán némi élet csörgedezett, nem úgy, mint október végén, amikor a kihalt és eladó táblával felszerelt ajtajú boltok között száraz faleveleket reptet a szél és az egész városnak olyan hangulata van, hogy biztosak vagyunk benne, mindjárt benövi az egészet a folyóparti repkény és eltűnik a föld felszínéről, mint az inka fellegvárak. Ugyanez igaz Sárospatakra is, ahol késő őszi estéken a Paramount filmstúdió nyugodtan leforgathatná a Hasfelmetsző Jack kültéri jeleneteit. A helyzetet fokozandó, mindkét helyen hatalmas, terméskő burkolatos turisztikai centrumokat találunk, száraz sütikkel a kávézó részben, a hallban pedig undokságos kézműves lekvárokat és teljesen érdektelen prospektusokat, amiket rezzenéstelen arcú öregasszonyok felügyelnek. Ezzel együtt én szeretem ezt a két várost. Az őszi, mézként csorgó fényeket, a lusta macskáikat, akik szemük sarkából figyelnek, a koppanó gesztenyéket és a faragott kövekben, kicsi mély ablakokban lakó, tavaszonként egyet megint moccanó évszázadokat.

Fotó: Ifj. Vasuta Gábor – Molnár Péter

És ha már őszi bevezető futamokat pengettem, ugorjunk is egyet a gyapjas őszirózsa irányába, a hegy löszös lejtősztyeppeihez. Sajnálatos módon azonban, ahogy a szőlők véget érnek és az említett lejtők elkezdődnek, a kettő között van egy olyan sűrű bozótöv, mint egy fogkefe nagyban. Valamikor ezeket a helyeket is művelték, a teraszok még láthatóak itt-ott, de manapság már kevés ember kapható arra, hogy egy puttony lótrágyával felmásszon a szőlejébe, napi tizennyolcszor.

Szóval átkúszunk garantálható véráldozatok árán a bokrok alatt, amelynek mindegyike tövist, vagy tüskét hord, majd feltárul előttünk az őszirózsás kősánc, a csak itt és a Bodrogkeresztúri Vár-hegyen előforduló szürkés levelű, kissé vesszőszerű növénykével, amely csak csöves virágokat visel, és amitől kissé a fészkesvirágúak züllöttebb gyomfrakciójára hasonlít.

Ezen teraszok alatt, még a műveltség határán nő meglepően nagy tömegben a nagy gombafű, ami legalább nyolc centi magas. Hogy a nagy jelzőt miért kapta, az akkor világosodott meg, amikor megláttam rokonát, a cingár gombafüvet a gyöngyösi Sár-hegyen, és amelynek észleléséhez fel kellett tennem az olvasószemüvegemet.  Aztán kicsit feljebb, már a melegkedvelő tölgyesek tisztásain kezdődik a botanikai orgia, a tizenvalahány féle orchideával, a gyapjas csűdfűvel, a hangyabogánccsal, árvalányhajakkal, csajkavirággal, selymes boglárkával.

A gyapjas csűdfű stabil fóti boglárka lepke populációt tart el, ami rendes tőle, mert ezek a bukdácsolva repülő kék pondrók a szártalan csűdfüvet tekintik tápnövényüknek, így a gyapjas részéről ez afféle pótmamaság. Nagyon örömteliek továbbá a díszbogár fajok, amelyek az utóbbi időkben nagyon megritkultak mindenfelé,- a tükrös díszbogár, a bronzbogár és ilyesmik, de valamiért itt elég gyakran találkozni még velük. Akárcsak ritka szitakötő fajokkal, amik feltehetőleg a közeli Bodrog holtágaiból keltek ki, és ide jöttek táplálkozni, mint a feketelábú szitakötő, avagy a nádi és zöld acsa, amelyek a kolokános poshadt vizeket szeretik kimondottan, amely kedves növényke a kutyaherélő fű megtisztelő nevet is viseli, feltehetően fűrészes, éles levelei miatt.

Nem elfelejthető élmény továbbá a Kopaszt illetően, amikor pár éve elkapott a hegyen a zápor, épp a mediterrán behatást jelző téglaszínű lednekekkel történő barátkozás közepette, úgyhogy sietősre fogtam a dolgot és futva indultam a kocsi felé. Több régi kőből rakott támfalon kellett leugranom az egyszerűség kedvéért, amikor az egyiknél a lábamra tekeredett a szederinda, úgyhogy a várt elegáns ívű ugrás helyett pofával landoltam a jajrózsába, ami szintén jelentős szteppréti faj és egyáltalán nem véletlenül hívják így. Latin neve a spinosissima, ami a tudomány nyelvben a túlzó fokot jelenti, azaz mondjuk, a leges-legtüskésebbnek fordíthatjuk.

Nyilván persze sok minden van még a hegyen, többek között szőlő is, amely jó években nagyon sok aszút ad, de a jégbor készítés itt nem pálya, mivel a fennhagyott és jég általi töppedésre ítélt szemeket a próbaérlelés egy hete alatt az utolsó bogyóig lezabálta a fenyő és szőlőrigók egyesített serege.

Amúgy az aszút Szepsi Laczkó Máté találta ki, rossznyelvek szerint viszont csak elleste a helyi szőlősgazdáktól a matéria készítését, amely eljárást először ő foglalt írásba, tekintettel arra, hogy 1600-ban a literatúrális célú betűvetés nem volt annyira elterjedt dolog a Hegyalján. De mindegy is. A lényeg, hogy a Madeira bor, Sherry, mellett a Tokaji aszú alkotja a desszertborok szentháromságát, mondjuk a görög malvasia ministrálása mellett, hogy a világ lekerekített voltához ne férjen kétség.