Ma van a nyári napforduló ünnepe

Június 21-e a csillagászati nyár kezdete. Ezen a napon a leghosszabb a Nap égen megtett útja (nálunk északkeleten kél, és északnyugaton nyugszik), a Ráktérítő magasságában tűz merőlegesen a földre. A Ráktérítő az északi szélesség 23,5 fokán átmenő szélességi kör. Nevét onnan kapta, hogy a Nap az északi félgömbön a Rák jegyébe lépve hág a legmagasabbra, a Ráktérítő magasságába, itt megfordul, majd süllyedni kezd az Egyenlítő felé.

Az év leghosszabb napját ezért nevezik nyári napfordulónak (a déli félgömbről nézve ekkor jár a Nap a legalacsonyabban, ott ez a nap a téli napforduló). A napfordulat a gyakorlatban nem a nyár kezdetét jelzi. Mi június 1-jétől számoljuk a nyarat (meteorológiai nyár), a kínaiak a régi keltákhoz hasonlóan május 5-étől. Náluk június 21-én a zeniten járó Nappal együtt tetőzik a nyár.

Az évszak jelképe a római falképeken és mozaikokon robusztus ifjú, fején kalászkoszorúval, sárga ruhában, a kezében sarló. A nyári hónapokat három ifjú jelképezte, liliomos sárga ruhában, a Rák, az Oroszlán és a Szűz jeleivel a kezükben. Leonardo Utolsó vacsoráján a Jézus balján ülő, megvilágított hármas jelképezi a nyári hónapokat: a szelíd Fülöp a Rák, a szenvedélyes idősebb Jakab az Oroszlán és az okoskodó Tamás apostol a Szűz havát.

A nyári napforduló jelképe viszont megint csak kalászkoszorús, jobbára meztelen ifjú volt. Mindössze ágyékát fedte bíborszínű fátyol, amit a derekán csillagos öv tart, a Rák jelét formázó csattal. Baljában rák, jobbjában a földgömb, amelynek felső háromnegyede megvilágított, alsó negyede sötét. Bokáin szárnyak, a jobbon két fehér, a balon egy fehér és egy fekete szárny. Az archaikus gondolkodásban a nyárhoz a dél (napszak és égtáj), a tűz (elem), a színek közül többnyire a sárga rendelődött.

Hajdanán a nyári napforduló a naptári év kiemelkedő ünnepe volt. Hellászban sok helyütt ekkor kezdték az évet: Athénban és Delphoiban például a napfordulatot követő újholdkor. Vagy félévünnepet tartottak, mint Boiótiában és Délosz szigetén, ahol a téli napfordulat utáni újholdkor kezdték az esztendőt. Ünnep volt az év teteje a keltáknál, a germánoknál és a szlávoknál, és tovább élt a keresztény Európában is, mindenekelőtt a Szent Iván-napi tűzünnepben. Az égi tűz köszöntése azonban nem korlátozódott Szent Iván napjára. A tűzugrás, tűztaposás és más „tüzes” népszokás minden napforduló körüli ünnepnek része volt, sőt, a Balkánon az egész Rák hónapot, bezárólag Illés napjáig (júl. 20.) ünnepi időszaknak tekintették.

Az év legrövidebb éjszakáján a nyári napfordulót ünnepeljük. A régiek hiedelme szerint varázslatos éjszaka ez, amikor szinte bármi megtörténhet, a kívánságok teljesülhetnek. A néphagyományokhoz illően – világszerte – örömtüzeket gyújtanak, melyeknek csodás erőt tulajdonítanak.

A legtöbb kultúrában általában június 21-e a nyári napforduló, a Nap, és ennél fogva a fény diadalának ünnepe, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult. A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot kívánta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni.

A sötétség és az ahhoz kapcsolódó rontó hatások így egy időre – még ha csak egyetlen éjszakára is – de elveszítették hatalmukat az ember felett. Bár a kereszténység elterjedése után a Nap megsegítésének motívuma mindinkább háttérbe szorult, a tűzünnep mégis megőrizte korábbi szimbolikáját és mágikus karakterét, mivel a tűz gyakorlati hasznával együtt már a régi korok emberei számára is nélkülözhetetlen erőt képviselt.

Szent Iván a fény napja, hiszen a nyári napforduló szomszédságában áll.

A szentivánéji ünnepségek legfontosabbika a tűzgyújtás és a hozzá kapcsolódó énekek. Ezekkel az év leghosszabb napját ünnepelték ősidők óta, hiszen a napfordulókat a keresztény egyház létrejötte előtt is megünnepelték Már Egyiptomban is tűzugrással köszöntötték a Nap évenkénti megújulását, s kívánták mágikus úton elősegíteni.

A Szent Iván-napi hagyomány a magyar nyelvterület északi és déli peremvidékén maradt élő legtovább. A korai írásos források már a 15. századtól szólnak a szokásról. A helyi adatok szerint a tüzet táplálhatta zsúpszalma, rőzse, kidöntött májusfa, gaz de akár szemét is. Egyes falvakban (pl.Kolon, Drégelypalánk) a tűzrevalót lányok gyűjtötték össze és ők is gyújtották meg. A csallóközi leírások szerint a tűzrevaló összeszedése a legények feladata volt. Előző este végigmentek kocsival a falun. A házakhoz bekiabáltak. Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét! Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!

A tüzet gyakran szabályos négyszög alakúra rakták. A szertartásos meggyújtás részeként egy lány háromszor körbejárta, vízzel meghintette, a máglya tetejére tették az előző évi aratókoszorút végül egy legény háromszor körülfutotta fáklyával, majd meggyújtotta. A lángoló tüzet pajkos és párosító szövegek kiabálása közben átugrálták.

A szokás lényeges eleme a szerelemvarázslás. Erre utaló elemeket találhatunk a Szent Iván-napi rítusénekekben is. Gyakran azért hosszúak ezek a szövegek mert a falu összes fiatalját kiénekelték benne.

Természetesen a szerelmi varázslás mellett más hiedelmek is fennmaradtak különböző falvakból a tűzgyújtáshoz kapcsolódva. A néphit szerint a gaz elégetése után az idei termés jobb lesz, vagy a jégveréstől védi a határt a tűz füstje. A Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló jellege is volt. A tűz átugrása is ilyen értelmezést kaphatott, illetve a felette füstölt különféle növények is ezáltal nyertek gyógyító erőt.

A daganatokat megfüstölt virágzó bodzaággal gyógyították vagy fodormentát és tisztesfüvet füstöltek mellfájás ellen. Aki a tűzbe aszalt körtét vagy almát dobott megóvta magát a betegségektől.

Egyes falvakban Szent Iván napjához gyümölcsevési tilalom kötődött. Úgy tartották aki ezen a napon gyümölcsöt eszik annak baj éri a kisgyerekét.

A tűz tisztító, gonosz-űző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás hazánkban délszláv közvetítéssel elterjedt szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzgyújtásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt.

Borítókép: Wikipedia