Simon István emlékezete

Országos ismertséget és elismerést jelentett számára irodalmi alkotásain túl szerkesztői, országgyűlési képviselői és egyetemi tanári tevékenysége.

Szegényparaszti családban született Bazsiban 1926. szeptember 16-án. Édesapja Simon István, édesanyja Mosner Gizella volt. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, a közeli Sümegen járt gimnáziumba. Csak 1947-ben tudott leérettségizni, mivel 1944 decemberében behívták katonának, majd orosz hadifogságba esett. 1948-tól népi, majd Eötvös kollégistaként a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, ahol 1952-ben kapott magyar német szakos tanári diplomát. 1948-tól közölt tőle verseket a Csillag és az Új Hang folyóirat. 1957-től a Kortárs egyik alapítója és rovatvezetője, 1964 71 között főszerkesztője volt. Ezután lett a Színház- és Filmművészeti Főiskola magyar irodalom tanára, haláláig (1975). Közben betöltötte a Magyar Írók Szövetségének főtitkári, később helyettesi posztját.

Simon István szüleivel

Költészete igen gazdag. A fényes szelek nemzedékével indult. Első verseiben a falusi idilli élet elevenedik meg, majd ezt követi a forradalom és szabadságharc utáni időszak lírai önelszámolása. Munkásságának teljében jelenik meg nála a gondolati igényesség, gyakran foglalkoztatja az elmúlástudat problémája.

A költő bazsi szülőháza, ma emlékmúzeum

Méltó kötet született 1986-ban, Varga Béla szerkesztésében Pályatársak Simon Istvánról címmel. A teljesség igénye nélkül néhány benne szereplő költő és író: Bertha Bulcsú, Nagy László, Juhász Ferenc, Féja Géza, Váci Mihály, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Czine Mihály (irodalomtörténész), Galsai Pongrác, Fábián Gyula.

Simon István síremléke, Laczkó Ibolya szobrászművész munkája

Különösen megindítóak Csorba Győző szavai a Temetik Simon Pistát című versében (Révfülöp, 1975. július 10. délután): A híd még el se készült, már ledőlt, / Simon Pistára hull a barna föld: / temetik Simon Pistát, temetik. / Szemem észak nyugat felé szökik, / Bazsi felé, (egyszer kocsiztam át, érezni véltem a költő nyomát) .

Tóth Dezső a kötet végén pedig meleg barátsággal idézi fel Simon Istvánnak a szülőfalujához való ezer szálú kötődését, ahogy maga jellemezte: Mesebeli Jánosként járta meg a fővárosba, a Kossuth-díjhoz, a képviselőséghez, az irodalmi élet vezető posztjaihoz vivő útját, járta meg Kínát, Koreát, Vietnamot, Egyiptomot, csodálkozott a Csendes-óceánra és a Karib-tengerre, de sohasem feledte el, mindig hű maradt az útra bocsátó közösségéhez.

Kiránduló devecseri gyerekek a költő Kossuth-díja előtt

Simon István a bazsi temetőben nyugszik. Bronzból készült síremléke és domborműve hirdeti költői nagyságát, az utókor háláját és tiszteletét. Szülőháza ma emlékmúzeum, s vélhetően az évforduló újra ráirányítja a figyelmet a költészetét kedvelők körében.

Szerző: Czeidli József