Elengedhetetlen emlék

Talán az se merész feltételezés, hogy a költőhöz hasonlóan mi mindannyian hálával emlékezünk a volt iskoláinkra. Iskoláinkra tehát, hisz a mai emberek többsége már több tanintézet lépcsőfokait járta meg a közéletre történő felkészülés során.

Nekem például négy iskolám volt. Hármat én választhattam közülük, egyet pedig a történelmi-történeti körülmények.

Ha a tanítónkat nem viszik el a frontra, akkor a bakonysági népiskolából nem kerültem volna a pápai Szent István Általános Iskola elődjének ötödik osztályába, hogy utána az ettől csupán pár száz méterre lévő bencés gimnáziumban folytathassam a tanulást.

Három képezdém neve már elhangzott, a negyedik és egyben utolsó a fővárosi Pedfő volt.

Mostanában leginkább az első iskola emlékei foglalkoztatnak.

Nemcsak azért, mert itt tanultam meg írni-olvasni-számolni, hanem azért is, mert a család után itt kaptam a civil közösségi élményeket.

Olyan ismereteket például, hogy vannak nálam kegyetlenebb, de kegyesebb körülmények közt nevelkedő gyerekek is.

Ugyanitt meghatározó nyomot hagyott bennem a történelmi idő.

Ezekben az években kerültek vissza a Trianon által elrabolt területek, és ezek az örömök örök nyomot hagytak a lelkemben. Mint ahogy a megismételt elvesztésük is.

Sok kedves történet közt egy kegyetlen is. Az, hogy ütöttek-vertek bennünket a tanítók és a lelkészek is. Néha bizony oktalanul, ahelyett, hogy simogattak-dédelgettek volna bennünket a lesújtó időkben. Ez a helytelen nevelői mentalitás megöröködött bennem, s különösen a pedagógiai pályám kezdetén nem tudtam szakítani vele.

Az oktatás-nevelés mesterei ma is tévedeznek, ma is találnak a korábbinál célra-vezetőbb eljárásokat, de szerencsére a fenyítés ósdi, kegyetlen, méltatlan és káros formáját örökre száműzték. És nemcsak a tanintézetekből, hanem a közélet területeiről is.

Az én szeretett, kicsi falumban már hosszú évtizedek óta nincs tanítás, mert nincs vagy csak kevés gyerek él a településen.

A helyi önkormányzat sok mindent, több ízben megyei elismerést kiváltó intézkedést végzett a népesség megtartásáért, közismert okból azonban nagyon sokan Pápára, Győrbe, Tatabányára és más városokba költöztek, mások pedig a távozás örök mezejére tértek.

Ettől függetlenül, amikor elmegyek szülőfalum kiüresedett iskolaépülete előtt, egy pillanatra megállok, vagy legalább lelassítok. Emlékezem és méltányolok.

A volt intézmény egyetlen terméről tudom, hogy őrzi a korhadt padokat, más bútorokat, a falon pedig függ Harsányi Ferenc tanító úr nagyméretű arcképe, a falu legkedvesebb tanító urának felejthetetlenségéül és megbecsüléséül.

Többek között az ő hatására váltunk 15 év alatt 17-en pedagógussá. 1988-ban az idők méhében történő változások elemzésére és sürgetésére összejöttünk. Ünnepeltük az elbocsátó falunkat, és ünnepelt bennünket az elbocsátó falunk.

Kívánok mindenkinek hasonlóan szép és felemelő találkozást!

Ugyanekkor fölavattuk a második világháborúban hősi halált halt bátyáink és barátaink fehér márványtáblán aranyozott betűkkel jegyzett névtábláját, majd odahelyeztük az első világháborús áldozatok tablója mellé a templomban.

Nem tudom, hogy az iskolaépületben megvan-e még az a nagy-magyarországi térkép, amelyen egy csintalan nebuló a Belgrád közeli Zimony és a tőle lokálisan messze eső, Zágráb fölötti Krapina helyneveket az első szótagok satírozása után - mint az élet rendje szerint összetartozó és az életet megújító fogalmakat - megnyálazott tintaceruzával összekapcsolta.

Ez olyannyira kirívó, egyben valamennyire kihívó, de ugyanakkor makulátlanul őszinte kitárulkozás volt, hogy egy lila cingulusos fel-ügyelő az érzékelését követő pillanatban tüstént és némileg megátalkodottan távozott tőlünk.

Tuller Gyula tanító urunk jót somolygott a nem létező bajusza alatt.

Márkus Zoltán

Csajág