Mózes se csinálta szebben

A reggeli gyors telefonálgatásoknak köszönhetően, 10 óra után már a közútkezelők Jutasi úti üzemmérnökségénél toporgok "fuvarra" várva. Gyors eligazítás - miközben a pihenőben egy trópusi kalandfilm néhány filmkockájával próbálom magam mentálisan felkészíteni az odakint röpködő mínuszokra -, bemutatják leendő sofőrömet, Vörös Lászlót, és már kapaszkodunk is a narancsszínű LIAZ-ra. Úszóhelyzetbe kerül a lapát, és hajrá.

Első utunk a Házgyári útra vezet, ahol megtöltjük a kocsit cirka 6 tonna érdesítő, csúszásgátló sóval. "Hideg van, mint a ruszki filmekben" - csapkodja tenyerét László, és csak bólogatok, miközben kesztyűben, sapkában várok, hogy beinduljon a fűtés. László berregteti a motort, mire csípős füst szivárog a kabinba, erre még ráengedünk némi cigifüstöt, és kezdem úgy érezni magam, mint egy rasztafári kisbuszban. Pedig a fűtés még mindig nem az igazi.

Megkezdjük a körgyűrű megtisztítását, és bár teherautók, kamionok "magaslesein" mindig elfog az "országút királya" érzés - amire ugye rátesz a hókotró fenyegető lapátja, és ha lenne még néhány jóképű tüske, máris foroghatna egy Mad Max film -, itt ennek nyoma sincs. Az autósok ugyanis - nem törődve a sárga villogóval -, kutyába se vesznek minket. Két járművel haladunk, mi, a nagyobb LIAZ-zal elől, mögöttünk egy kisebb Unimog, Császár Lajossal a fedélzetén. Mi igyekszünk az út közepéről is elkotorni a havat, Lajos pedig mindezt szélre "játszani", de a szemben közlekedő autók csak ritkán húzódnak félre. Pedig ezzel nagyban segítenék a közútkezelők munkáját. Ugyancsak tipikus viselkedés, hogy kereszteződésben, körforgalomban nem engedik el a járművünket, inkább ijedten menekülnek a közelünkből. A legrosszabb azonban, amikor egy autó kerül a két hókotró közé, amit rögvest demonstrál is - nem fogják elhinni, minden sofőr rémálma - egy kalapos bácsi, Suzukival.

Szerencsére pozitívumok is akadnak, László elmondja, hogy igazán nagy havak idején előfordult, hogy teát és ételt kaptak az emberektől. Felemlegeti a hírhedt, '87-es telet, bár szakmai szempontból csak az "öregek" elmeséléséből ismeri. Legnehezebb körülménynek az ónos esőt mondja, hiszen a jégpáncélos útra nekik kell elsőnek kimenniük, könnyebbnek pedig az éjszakai műszakot tartja, a kisebb forgalom miatt.

Ezalatt javában tisztítjuk a körgyűrűt, minden sávon végigmegyünk, van ahova többször is visszatérünk. A csomópontokat nehezebb tisztítani, hiszen vissza-vissza kell fordulni, hogy a lehajtókon is végigmenjünk. Legtöbbször gesztenyepüréhez hasonlító trutyit kotrunk félre, de a Csatár-hegynél végre szép, fehér hó is az utunkba kerül.

Közben a havazás is eláll, dél környékén pedig a nap is kisüt. László fütyörészni kezd, a kabinban is már jó meleg van - ilyenkor kibírható ez a meló. Dombnak felfelé nehézkesebb a jármű, és a visszapillantóba is gyakrabban nézünk, hogy Lajos megvan e még, de amikor nekilendülünk, olyan hullámokban söpörjük az utat, hogy Mózes se csinálta szebben a Vörös-tengernél.

Majd' háromórás munka után visszatérünk az üzemmérnökséghez, közben elégedetten konstatáljuk, hogy egyre több helyen bukkan elő az aszfalt a hó alól. Lászlónak még nem ért véget a műszak, újra feltölti a gépet sóval, és ismét irány a körgyűrű.