Szakít a régi haverokkal a börtönt is megjárt férfi

Anyut nagyon szerettem, sokkal jobban, mint  apámat, aki időnként valamennyiünket megvert. Az öcsém négy-, húgom nyolcéves volt a tragédia idején. Lelkileg összerogytam, a mai napig  fáj anyám elvesztése. Apánk elkezdett inni, lassan széthullott a család. Az általános iskola hetedik osztályosaként egy középiskolai kollégiumban laktam, ahol nem éreztem jól magam a nagyok között.

Szipuztam, nem jártam iskolába, ezért is kerültem egy évre a soproni javító-nevelő intézetbe. Pár év múlva ugyanitt ismerősként köszöntöttek. A Pápa melletti faluban élő nagymamámnál kötöttem ki, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Pontosabban csak vele. Sajnos, ő nem tud eljönni a beszélőkre, mert már 86 éves. Ezenkívül szürkehályog van a szemén, műtétre vár. Rövidesen kezdeményezem, hogy szakítsák meg pár napra a büntetésemet, hogy otthon lehessek, amikor kórházba megy, illetve elvégezzem a ház körül elmaradt munkákat.

Neki persze az a legfontosabb, hogy legyen valaki a házban a távollétében, mert attól tart, hogy betörnek hozzá. Bármennyire is furcsán hangzik, ő sokkal közelebb áll hozzám, mint a négyesztendős fiam, akit két év után jó lenne már látnom.

A lopások miatt 23 hónapos börtönbüntetését töltő fiatalember tizennyolc éves volt, amikor kisfia született élettársától. Ahogy szavaiból kiveszem, felelősnek érzi magát azért, hogy szétment a kapcsolata. Amiben közrejátszott az is, hogy mind többször érdeklődtek utána a zsaruk.

Attila rövidebb-hosszabb ideig több gyárban, üzemben dolgozott, de kevesellte a pénzt. Ezért is mondott igent ismerőse felvetésére, hogy az egyik elhagyott gyárból mentsék ki a kábeleket. Így is történt, aztán a tizenkét lakásos társasház udvarán leégették a rézről a műanyagot. Senki nem szólt rájuk, más is foglalkozott ezzel. Abban az udvarban nem volt feltűnő, ha bekanyarodott egy rendőrautó. A páros igazi nagy dobása az volt, amikor egy bontásra ítélt épületből megfújták a melósok több százezer forintot érő gépeit. A vésőgéptől a hegesztőfelszerelésig mindent elvittek egy éjszaka alatt.

A kár 900 ezer forint volt, a két fiatal haszna 250 ezer forint. Attilát ezért egyévi börtönre ítélték. Csakhogy a másodfokú tárgyalásig is élnie kellett valamiből. Ekkor állt rá a műszaki cikkekre. Járta az ország nagy áruházait, s a mobiltelefontól az autósrádióig sok mindent megfújt. Először kifigyelte, hogy a belső kamerák melyik területet nem veszik. A kosarába tett értékes műszaki cikkekre egy-egy ruhát dobott, majd besétált velük a próbafülkébe, ahol az inge alá rejtette a berendezéseket. Ott hibázott, mesélte, hogy a biztonsági technikától még korábban megszabadított dobozt nem az eredeti helyére tette vissza  ezt látták a kamerák. Az egyik székesfehérvári üzletben kapták el a biztonsági őrök, akik átadták a rendőröknek. Mindent beismert.

Újból elítélték, ám a megadott időben nem vonult börtönbe, hanem bujkált, főleg az ismerőseinél lakott. Meg otthon. Webkamarával figyelte a bejárati ajtót, s amikor bekopogtattak a rendőrök, a konyhaablakon át lelépett. A haverja autóval vitte ide-oda a városban, mert tudta, hogy az utcán az első járőr felismerte volna. Amikor a nagymamája lakásán szinte már naponta megjelentek a rendőrök, úgy döntött, hogy feladja magát, s nem hagyja, hogy az idős asszonyt tovább háborgassák. Mindez tavaly november 13-án történt.

- Unalmas itt bent az élet, de még jó, hogy felajánlották, hogy lehetek ételosztó. Fizetést is kapok, 10-12 ezer forintot keresek havonta. Ebből meg tudom venni a büfében a cigimet, kávémat. A nagymamámtól mégsem várhatom el, hogy csomagot küldjön, örül, ha kijön a nyugdíjából. Nekünk, mint dolgozóknak, az a kiváltságunk, hogy naponta használhatjuk a konditermet, pin-pongozhatunk. Amióta ide bekerültem, arra törekszem, hogy mindenben megfeleljek. El is értem, hogy börtönfokozatból átkerültem fogházfokozatba.

Nekem ez azért fontos, mert máshol a hátralévő egy év alatt szeretnék valamilyen szakmát kitanulni. Kőműves, targoncás, szobafestő lennék legszívesebben, a lényeg, hogy legyen  egy  papír a kezemben, amivel, ha kilépek a börtönkapun, el tudok helyezkedni. A régi csapattal nem akarok találkozni, engem ne rángassanak bele semmibe! Hiszem, hogy a saját lábamon is meg tudok majd állni. Visszamegyek a nagymamához, hogy a segítségére legyek. Most azt próbálom kideríteni, hogy az élettársam hol lakik, behívom beszélőre. Persze, nem tudom, eljön-e. Azt hallottam, hogy egy fickóval összejött, s talán már gyerekük is született. Legalább maradnánk barátok, már csak a kisfiam miatt is. Hetek óta azon gondolkodom, hogy írjak-e az apámnak le- velet. Talán bocsánatot kellene kérnem tőle, nem tudom. Bennem is van hiba, túlzottan akaratos vagyok. Mindent megteszek, hogy az ördögi körből kikerüljek, nehogy olyan ki-be járó börtönlakó legyek, mint sok ismerősöm.





Attila az első bent töltött karácsonyról nem sokat tud mesélni, mert mint mondta, az újdonságok teljesen lekötötték a figyelmét. Ezen az ünnepen volt ideje befelé fordulnia, ahogy ott bent mondják, recsegnie, s átgondolni, honnan jutott el idáig. Az ünnepnapokon kicsit megváltozott a hangulat a rácsos ablakok mögött, az ő zárkájában is. Mindenki engedékenyebb volt, kerülték a vitákat, több szó esett családjaikról és a kint töltött karácsonyokról, amikor még szeretteik körében ünnepelhettek.

Többen idő előtt befordultak a fal felé, de még sokáig nem aludtak el.

A veszprémi börtönben, amit hivatalosan előzetes háznak neveznek, átlagosan húsz-huszonöten dolgoznak. Az ételosztók napi hat órában látják el munkájukat, míg a karbantartók, takarítók, a parkot gondozók nyolc órát dogoznak, amiért a minimálbér bruttó egyharmadát kapják. Ebből még lejön naponta 300 forint hozzájárulás a tartásköltséghez. Az ítéletüket töltők közül az intézet vezetése választja ki a dolgozókat  ők kötelezhetők munkára-, míg az előzetesben lévők, ha kérik, vállalhatnak valamilyen munkát.