A takácsi nagy tűzvész

80 évvel ezelőtt tomboló viharra ébredt a falu. Az emberek nem mentek ki a földekre dolgozni, várták, hogy a kora reggel óta tomboló hatalmas vihar elcsendesedjen. Háromnegyed nyolckor váratlanul megkondult a református templom harangja. Mindenki ijedten szaladt ki az utcára, egymást kérdezgették mi történt. A harang kondulását a vihar okozta, mintha az Isten akarta volna figyelmeztetni az embereket az elkövetkező nagy veszélyre!

Negyed kilenc körül az evangélikus templomhoz közeli Réthi Sándorné pajtája kigyulladt. Északnyugati szél fújt, a település éppen abban az irányban terült el. Az orkán erejű szél percek alatt lángba borította a falut. A szalma és nádfedeles házak sorra gyulladtak ki és váltak a tűz martalékává. A 344 házból 138  égett le, 456 ember vált hajléktalanná. Megsemmisült 150 melléképület, számtalan háziállat elpusztult. A lángok nem kímélték a családok létfenntartásához nélkülözhetetlen  eszközöket sem. (Somogyi Béla elbeszélése)

Győry János református lelkész a következőket jegyezte fel: "Körülbelül fél kilenckor gyújtogatás folytán özvegy Réthi Sándorné háza kigyulladt. A rettenetes orkánban öt perc alatt az egész falu lángokban állt. Mentésről szó sem lehetett, csak menekülésről. Sokan szenvedtek égési sebeket. A nagyobb állatokat igyekeztek a mezőkre kihajtani. Császár Károly  65 éves református érdemes kovácsmester 10 órakor a lovát próbálta menteni az égő istállóból. Az állatot kimentette, de neki már nem sikerült elhagyni az épületet. A leszakadó tető maga alá temette.  Csak a szénné égett holttestét találták meg később. Özvegy Stettner Györgyné, született Dominek Janka 66 éves római katolikus varrónőre a tűzfal omlott rá. Súlyos sérüléseibe pár nap múlva belehalt."

"- Czipott Rezső, a község érdemes jegyzője segítséget kért a pápai tűzoltóktól, és a környező településektől. Elsőként az ihásziak, majd a pápaiak érkeztek Wolmuth Lajos parancsnok vezetésével. Őket követték Nagyacsád, Alsó- és Felsőgörzsöny, Marcaltő, Ponyvád-puszta, Csíkvánd, Gyarmat, Gecse, Vaszar, Nyőgér, Nagygyimót, Vanyola, Újmalomsok, Tét, Lovászpatona és Csót községek önkéntes tűzoltói. De jött a pápai huszárlaktanya, és a katonaság is. Emberfeletti erővel dolgoztak, ám a tűz megállíthatatlan volt. Az állatok bőgve égtek benn az istállókban. Amelyiknek sikerült kitörni az épület falát, embereken taposva rohant végig az égő utcasorokon. Az írtózatos forróság miatt 100-150 méteres körzetben nem lehetett a tüzet megközelíteni...  Az emberek jajveszékelve, átkozódva, a félelemtől félőrülten rohangáltak fel-alá az utcákon. A katonaság segítségével sikerült csak megfékezni őket. A tűzoltóság és a lakosság tehetetlenül állt a tűz  pusztításával szemben... Déli 12 óráig tombolt a vész, ekkor további tápot nem nyervén! - lassanként elcsendesedett.

Csak füstölgő romok, kétségbeesett emberek maradtak utána... A tatárjárás után képzelünk el olyan pusztulást, amilyennek képét most Takácsi mutatja. A reggel még virágzó dunántúli község délután romhalmazzá vált." (Korabeli sajtótudósítás)

A tűzvész elpusztította a katolikus templom tetőszerkezetét, a tető beomlott. A harang tartóváza elégett, a harang leszakadt. A fák a házak között úgy égtek, mintha szurokba mártották volna őket.

A jegyzői hivatal tábori kórházzá változott. Hirt Miklós körorvos és Fischer Gyula pápai orvos a szemgyulladást kapott embereket és égési sebesülteket látta el. Délután Dr. Kalapos György az irgalmas rend osztályvezető főorvosa, két másik orvos kíséretében szintén a sebesültek ellátásában segédkezett. Bakó Sámuel mindkét kezén, Somogyi Lajos az arcán és a szemén, Bakos Erzsébet a lábán súlyos égési sebeket szenvedtek. Az irgalmasok kórházában ápolták őket.

A tűzkárt szenvedett falu megsegítésére az egész környék összefogott, de érkezett adomány a megyehatáron túlról is. A pápai Karlovitz Adolf gyógyszertár ingyen kötszereket adott a sebesültek ellátásához. A környező települések 53000 pengőt gyűjtöttek össze. Budapestről ruhaneműt és élelmet, Pápáról, Veszprémből, Mosonmagyaróvárról gépeket, termelési eszközöket küldtek. Dr. Weszely Tibor földbirtokos 120 idénymunkást rendelt Takácsiba a mentési munkálatokhoz és a romok eltakarításához.  Gróf Esterházy Tamás 1000 pengőt, 10 db szarvast, 15 q lisztet, 300 kg zsírt adományozott a károsultak javára.  Pápán gyűjtést szerveztek, házról-házra jártak. Rott Nándor veszprémi püspök, a Pápai Takarékpénztár és a Pápai Hitelbank 1000-1000 pengőt, a Népjóléti Minisztérium 5000 pengő gyorssegélyt juttatott a bajba jutott lakosságnak. A legelső magyar asszony: a kormányzóné  másfélezer pengő értékű ruhaneműt küldött a tűzkárosultaknak.

Az otthonukat elvesztő emberek ellátására egy 400 fős népkonyhát hoztak létre. A főzésre a falu asszonyait osztották be, akik a segély-adományokból a honvédségtől kapott kondérokban főztek. A fedél nélkül maradt családok gyermekeit összegyűjtötték, és Farkasgyepűre, Pápára és a Szentendrei-szigetre vitték, amíg az otthonaikat felépítik. Gróf Jankovich-Bésán Endréné  (az ugodi kerület országgyűlési képviselő hitvese) 20 kicsit fogadott magához.

A tüzet minden bizonnyal gyújtogatás okozta, több embert le is tartóztattak. A gyanú Szele Ignácra, feleségére, apósára és sógorára Réthi Sándorra terelődött. Bűnösségük azonban nem igazolódott be, így szabadon engedték őket.

A házakat állami segítséggel, az úgynevezett FAKSZ (Országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezet) kölcsönből próbálták újjáépíteni. A 138 károsult közül csak 91-en tudták igénybe venni a 300-3000 pengőig terjedő, hosszabb lejáratú hitelt. Ekkor épült többek között a két tanító lakás, a református paplak, és öt "kulákház"  is.

A tűz igazi oka soha nem derült ki. Az emberek még ma is biztosítási csalásról beszélnek.

1930. június 14-én újabb csapás sújtotta a községet. Jégeső verte el a határt. Augusztus 3-án a megmaradt termést egy újabb ítéletidő pusztította el. A sokat szenvedett, nincstelen családok kénytelenek voltak a közbirtokosság tulajdonában levő szegényházba költözni. Ez a szegényház egészen 1950-ig működött, ekkor eladásra került.

De Takácsi ebben a nehéz időben sem feledkezett meg hőseiről. 1930. október 12-én emlékművet avattak az első világháborúban elesett 59 áldozat emlékére.

Varga-Nagy Irén, Takácsi

Felhasznált irodalom: Horváth Imre r. katolikus tanító levele, Győri János református lelkész és Németh József r. katolikus plébános feljegyzései, Pápai Hirlap Nánik Pál és Veszprémi Hírlap Daly Károly újságírók korabeli tudósításai, valamint Veres D Csaba Takácsi Évszázadai című könyve.

Tűzhöz kapcsolódó fotók: Tóth János tanár, utcarészlet fotók Somogyi Béla hagyatéka

Hányszor égett Takácsi?

Még ma is tartja az a mondás, hogy "ég mint egyszer Takácsi!"

Nos, ez sajnos nem igaz. A faluban több esetben jegyezték fel a vörös kakas pusztítását:
- 1531-ben gyújtogatás miatt kúriáinak 90%-a leégett
- 1705-ben Pálfi labancai gyújtották fel a kurucoknak nyújtott segítségért
- 1778. augusztus 21-én "rossz ember miatt tűzikároló veszedelem" tört a falura
- 1856. július 26-án leégett az 1853-ban épült református iskola és több ház is
- 1857-ben újból a tűz áldozata lett a református iskola
- 1930. május 19-én gyújtogatás következtében 138 lakóház, 150 melléképület semmisült meg, 456 ember vált hajléktalanná.

OLDALTÖRÉS: Francsics Imre: A takácsi nagy tűzvész

Francsics Imre: A takácsi nagy tűzvész

Ösi Pápa Város északi peremén,
Fekszik nagy Takácsi, magyar település.
Ezer év szállt el már, bátor hősi népén,
Most is életerős e nép és tettrekész.

Felderült rá a szép, gyümölcsérlelő nyár,
Határain aranyszínt öltött az élet.
Bő termést ígér a reményteljes  határ,
Lesz kenyere ismét a szorgalmas népnek.

Már félig kezében volt az Istenáldás,
S reménykedve várták a boldog holnapot,
Amidőn hirtelen, mint egy villámcsapás,
A hősies népre szörnyű tűzvész csapott.

Vészes tűzvész, amely mindent elhamvasztott,
Jöttére elszállt a lakók szép reménye.
Szárnyaszegetten minden lélek csak zokogott,
Öröm helyett bánat, mély gyász lett a kenyere.

Midőn a dühöngő szélvihar tovament,
Elgyalogoltam a tűzvész színhelyére,
Akkor már a község nagyrészt pusztán hevert,
Csupán a kémények meredtek az égre.

Midőn megérkeztem a gyászos községbe,
Leverten szemléltem az elpusztult helyet,
S Isten segítségét kértem esdekelve,
Részvéttel köszöntém a lesujtott népet.

A gyászos nép amely elveszté mindenét,
Könnyfátyolos szemmel jár-kél házatáján.
Oly sok van közöttük, ki csupán életét
Tudta megmenteni, a nagy tűzvész napján.

Egy őszfürtű ember mellé odamentem,
Aki porrá égett lakán sírt zokogott,
Vigasztalva lelkét, véle beszélgettem,
S könnyek között  nékem kedvesen így szólott:

Ifju öcsém, nehéz azt mind elsorolnunk,
Ami csapás minket e napon lesujtott,
Szörnyű duló orkán száguldott át rajtunk,
Egészen ítélet időnek számított.

Többen mondtuk, ha most tűzész keletkeznék,
Nincs segítség amely megmenthetné létünk,
S hirtelen megjelent a váratlan vendég,
És nyomban felhangzott a rémhír közöttünk.

Tűz van! Tűz van! Tűz van! kigyúlt egy szalmás ház,
Aztán még egy, majd tíz, s ismételten több más,
A zúgó orkán meg kegyetlenül cikáz
Mindenütt elterjedt a vészes lángolás.

Azután a fojtó sűrű füstgomolyból,
Óriás lángnyelvek csaptak fel az égre.
Fájó szívvel kellett kimenni lakunkból,
Ember, állat együtt rohant a mezőre.

A vihar pedig az égő zsarátnokot,
Mindenüvé vitte, és mindent széttépett,
Amely házra lehullt, menten tüzet fogott,
S röpke percek múlva a fél falu égett.

Szép templomunk sudár tornya és teteje,
Mint egy égbenyúló fáklya akként égett,
Bajtársaim velem mind távolból nézte,
Mentenünk a gyilkos lángtól nem lehetett.

Kedves honunk saját szemeink láttára,
Nagyrészt üszkös rommá, szenes hamuvá lett.
Örjöngve nézhettünk elpusztulására,
Hazamennünk csak a vész multán lehetett.

Hazatérve fájó lelkünkre mély gyász ült,
Szeretett falunknak pusztulását látván.
S közülünk annyi jó, hívő szív megrendült,
Kik sírni sem tudnak, csak vergődnek némán.

Üszkös romjainkon amint tettünk-vettünk,
Ástuk, bontottuk, szedtük szét a romot,
Egy újabb lesújtó hírről értesültünk,
Elégve találtuk a Császár kovácsot.

Azután még másik holtat is találtak,
Ő is megpróbálta mentetni holmiját,
És midőn a menekülésre gondoltak,
A gyilkoló lángok őtet elaltaták.

Mióta ez a nagy tűzvész átment rajtunk,
Azóta szüntelen sírunk és kesergünk,
Úgy szeretnénk visszaidézni szép falunk,
És szeretnénk visszanyerni régi kedvünk.

Ifjú öcsém, itt most mi köztünk nincsen más,
Csak a bús lemondás, siralmas temetés,
Mindenünket elvitt ez a nagy pusztulás,
A mi osztályrészünk a gyászos szenvedés.

Többet már nem tudott szólni a jó öreg,
Elcsuklott a hangja, megeredt a könnye,
bánatosan zokog, akárcsak egy gyermek,
Elszállt hű szívéből éltető reménye.

Szánd meg oh nagy Isten a lesujtott népet,
Amely meggyötörve hamuban kesereg.
Bocsásd meg hibáit, ha Ellened vétett,
S Hozz rá boldog, áldott, virágzó életet.

1930.
Francsics Imre pápai református amatőr költő