Konzervkoszton éltek, sátorban laktak, de csocsótörténelmet írtak

Íme a száraz tények: a magyar válogatott győztesen tért haza nemrégiben a csocsó - vagy más néven: asztalifoci - világbajnokságról. A versenynek egy Bécs közelében fekvő osztrák kisváros, Tulln adott otthont, ahol tucatnyi ország legjobbjai vetélkedtek a sportág legrangosabb trófeájáért.

A négynapos küzdelemsorozat során három férfi páros, ugyanennyi férfi egyéni, valamint egy-egy női páros és egyéni viadal döntött a helyezésekről. A nyolc magyar - hat férfi és két női versenyző - egyébként a bronzérmes csehek és az ezüstérmes svájciak előtt szerezték meg az elsőséget, és vele az idei világbajnoknak járó serleget.

A laikus többség számára mindebből valószínűleg az a kép rajzolódik ki, hogy legjobbjaink nemzeti színű mezben, a magyar zászlót lobogtatva nagy csinnadratta közepette felvonulnak egy csarnokban, majd elkezdődnek a küzdelmek. Ők nekifeszülve harcolnak a minél jobb eredményekért, a mérkőzések szüneteiben pedig kényelmes szállodai szobában, teljes ellátás mellett relaxálnak. Ahogy a világbajnokokhoz illik. Aztán a mindent eldöntő meccs után az eredményhirdetésnél jön az újabb felhajtás, majd itthon még hetekig tart az ünneplés. Jutalmak, elismerések, fogadások sorjáznak, támogatók keresik a sikerkovács sportolók kegyeit.

Ám mindez Jándi Tibor szerint nem egyéb, mint illúzió. Márpedig ha valaki, ő valóban meg tudja ítélni, mi a realitás, elvégre négyszeres világbajnokként jelenleg kis hazánk legeredményesebb csocsósa. Nem mellesleg az idén felülmúlhatatlannak bizonyult magyar csapat alkalmi kapitánya.

- A szövetségi kapitány távollétében mintha egy baráti társaságot kellett volna bulira összerántanom, úgy szedtem össze a csapatot. Nem a legjobbakból, inkább a leglelkesebb fiatalokból. Akiknek nem számított más, csak a lehetőség, és ezért minden áldozatot hajlandók voltak vállalni - vallja be. - Merő kapkodás volt az egész, még az utolsó pillanatban is kérdéses volt: saját zsebből össze tudjuk-e kaparni az utazás, az ott-tartózkodás és a nevezési díjak költségeit.

Végül valahogy sikerült, de külön felkészülésre már nem maradt idejük. Pedig a szolnoki fiatalember szerint ez is nagyon rájuk fért volna, hiszen a világbajnokság csocsóasztalából Magyarországon alig akad néhány darab. Aki pedig másfajtán gyakorol, annak át kell állnia, hogy sikerrel vegye az akadályokat. Ezt a hátrányt ők úgy ellensúlyozták, hogy a viadal helyszínére érve napokig szüntelenül, még a pihenőidejük rovására is gyakoroltak.

Az állóképesség fejlesztését szolgáló úszás, futás és konditerem hiányát azonban nem lehet ilyen könnyen ellensúlyozni. A világbajnokság egy-egy versenynapja ugyanis általában reggel kilenc órától éjfélig tart, egészen rövid szünetek közbeiktatásával. A döntőt például hajnal kettőkor játszották.
   
Szegény rokon
   
Ehhez képest az már csak hab a tortán, hogy a magyar válogatott, mintha egy iskolás kirándulócsoport volna, konzervkoszton élt négy napig, és egy közeli kempingben húzta meg magát. Rövidke pihenőidejük nagy részét azzal töltötték, hogy ide-oda pakolászták átnedvesedett holmijaikat a folyamatos esőzések miatt beázott sátraikban. Merthogy ennyire futotta. Holott egymillió forint támogatásból az esemény színvonalához méltó körülményeket tudtak volna maguknak teremteni - panaszolja Tibor, aki akkor érezte leginkább "szegény rokonnak" magát, amikor az Eurosport tévécsatorna felvételről nézők millióinak közvetítette, ahogy ők a sok nemzetiszín mezbe öltözött versenyző között egyszerű fehér pólóban felálltak a dobogó legfelső fokára, hogy átvegyék a világbajnoki trófeát.

A csocsóasztal mellett azonban ennek nem volt jelentősége. A tartalék versenyzőkkel együtt tízfős gárda, a miskolci Albók Éva, a szegedi Szabó Réka, a győri Takács Noémi, a székesfehérvári Schutzbauer Szilárd, a szentesi Varga Zoltán, a hajdúnánási Csige Tamás és Szabó Tibor, a budapesti Detre Dávid és Tálai Gergely a szolnoki Jándi Tibor vezetésével erőn felül kitett magáért. A legnagyobb csocsónemzetek, azaz Svájc, Németország, Lengyelország és természetesen a félelmetes hírű házigazdák fiaihoz és lányaihoz képest szinte esélytelenül indultak a megmérettetésen, amelyről végül a csapatvilágbajnoki cím mellett két arany-, két ezüst- és két bronzérmet is besöpörtek a tucatnyinál több versenyszámban.

Hogy mégis mi a titkuk? Mitől volt képes ez a részben még főiskolás korú társaság ilyen hátrányból indulva is maga mögé utasítani a világ agyontámogatott és profi szintű lehetőségekkel rendelkező legjobbjait?

Tibor meggyőződése szerint a válasz a kérdésre ugyanaz, mint ami a tudomány és a sport terén eddig elért számtalan magyar sikertörténet zömére magyarázatul szolgál. Jelesül, hogy ahol csak lehet, a magyar ember nem kizárólag testi adottságait, hanem a fejét is használja. Az asztalifoci magyar megszállottjai ezt az észjátékot mára nemzetközileg elismert stílusirányzattá fejlesztették. Árgus szemmel figyelik ellenfelük személyiségét, és építenek a hibáira. Gondolkodnak, és amit kiagyaltak, azt rendkívüli precizitással, villámgyors reflexekkel és tökélyre fejlesztett technikai tudással valósítják meg az asztal mellett. S hogy mindez működik, arra nem kell fényesebb bizonyíték, mint hogy a közelmúltban pontosan ezzel a taktikával írták be magukat a világ egyik legnépszerűbb kocsmasportjának történelemkönyvébe.

Jándi Tibor négyszeres csocsóvilágbajnok (szemben) és barátnője, Albók Éva,
a közelmúltban Ausztriában világbajnoki címet nyert magyar csocsóválogatott
tagjai csapatuk kupájával
(Fotó: MTI/Bugány János)