Elmélkedés afelett, vajon hova bújnak előlünk a természet ritka kincsei

Először is, mert a természet nem egy lejáró parkolójegy, itt mindenkinek megvan a maga ideje, és ez általában nem szokott találkozni a mi időbeosztásunkkal. De higgyük el, ez még a trópusi esőerdőkben sincs másként. Azok a pompás hátterű kalandfilmek általában botanikus kertekben játszódnak, és néha látni is, ahogy a gonosz eloson egy latin nyelvű fajjelző tábla mellett. Csak zárójelben, az ilyen irányú legpompásabb kert Szingapúrban létezik, ahol az orchideakertben Horn Gyuláról is elneveztek egy hibridet. Kicsit nyamvadtabb, kicsit sápadtabb, mint a Bushé vagy Gorbacsové, de ő a mienk. Itt található ugyancsak egy trópusi hideg, nyirkos köderdő-imitáció is, ahová érdekes élmény bemenni a harmincöt fok után, az epifitonok közé, mert a kellő páratartalom okán szinte minden lágyszárú növény fán lakik, ingünk pedig ránk dermed.

Házi veréb  Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Ám értelemszerűen az ilyen találkozások csak nagyon gazdag országban képzelhetőek el, nálunk ez máshogy kell hogy történjen. Apró, mosolyogtató dolgokat lehet és kell megfigyelni - a gutaütés helyett. Áll az ember például a sajószentpéteri dugóban és szurkol, hogy a veréb győzzön, aki nagy buksi fejével üldöz keresztül az úton valamilyen nappali bagolylepkét. De a lepke sajnos fortélyos módon hurkokat ír le, és így a madár mindig csak a levegőbe kap egyet a csőrével. Aztán jön egy kamion - deus ex machina -, a veréb befékez előtte, a lepke pedig nem. Úgy kell neki!

A különleges virágú mezei katicavirág   Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Majd haladunk tovább Miskolcon a kétsávos déli terelőn, amikor a Vászonfehérítő út környékén kivitorlázik a Szinva-patak medréből egy fekete gólya, és ez az emberkerülő, gyanakvó madár rááll egy lámpaoszlop tetejére, onnan nézi a délutáni forgalmat. Elgondolkodva. És mi is elgondolkozhatunk hazafelé, hová tartunk némileg elzsírosodott testünkkel, ahol a koleszterintől merev ereinkben a magas vérnyomás erőlködik továbblökni a vért, ami persze megterheli a szívünket is, ezért némileg elfajul kicsit, de ezek apróságok persze, együtt a fájós térddel, a horkolással, ja meg ne felejtsük el a magas vércukrot sem, azért még eljáratják a testet, ha az ember rendszeresen olajozza kisüsti barackkal.

A kétszínű tátika a kiskertek gyakori virága Fotó: ifj. Vasuta Gábor

De cserébe tágul az ember látóköre, és városfenntartás közben felfedezi például a gyom-dísznövény koevolúciót, mivel a kertészlányai konzekvensen nem húznak ki olyan gyomokat, amelyek levelükben és habitusukban a virágra hasonlítanak, így például a kakaslábfüvet a tollborzfű közül, vagy a magát szukkulensnek álcázó kövér porcsint a varjúhájak közül. De láttam már egy-egy nagyobb tő parlagfüvet körbekapálva is, hogy jól érezze magát a virágágyásban. Sajnos azonban a gyomok számítása nem jön be, mert autóból ellenőrizve is lecsapok rájuk, és közfelháborodásra megszüntetem a parlagfű jólétét, pedig már bimbózott is! 

Szürke bogáncs Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Úgyhogy ebből a szempontból én vagyok tehát a szuperszelekció. Ezt a gyom- kultúrnövény dolgot a magyar mezőgazdasági kutatás egyébként nagyon éberen kezelte, Újvárosinál terhes rizsgyom volt a mételyfű nevű, mára teljesen visszaszorult páfrány, de kígyó-béka lett rá- kiabálva a tinóörömre, a mezei katicavirágra, a tükörvirágra, valamint a kétszínű tátikára, gondolom, alattomossága okán. 


Ráadásul e magtisztítások gépesítési háttere is igen komoly volt, és meg kell mondjam, hogy a gyommag-kultúrnövény elválasztásánál az emberiség talán csak a vélt vagy valós ellenség megkínzásában mutatott nagyobb találékonyságot. Elválasztás olyatén módon, hogy a szőrös magot finom vasporral bedörzsölik, és elektromágnessel kirántják a búzából. Elválasztás lebegtetéssel, amikor is úgy állítják be a levegő áramlásának erejét, hogy a nehezebb termesztett mag leessen, a gyom meg fent vitorlázzon. Elválasztás gumiasztalra öntve, ahol a búzamag nagyobbat ugrik. Az említett esetekben a gyommag tökéletesen idomul a kultúrnövényhez, egy paraméterét leszámítva, amire aztán lecsap az emberi találékonyság, és kiirtja a férgesét. 

Az embert általában elkerülő fekete gólya Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Egyébként több helyen olvastam, hogy az eastwicki boszorkányok esetében a helyi lakosság anyarozzsal fertőzött kenyeret sütött, ami miatt a városban tömeges hallucináció, vetélés és görcsös fulladásos halál lépett fel, amit az említett hölgyekre kentek. Aztán botanikai ügyben már nem is akar szürke bogáncsot látni, de még sárga ibolyát sem, borzas barabolyért pedig egy métert sem utazni a Pinka-szurdokba, mert a Szlovák Paradicsom ezekkel a növényekkel van tele, a barabolyt meg még kaszálja is az ottani közút. Nálunk ezek a dolgok hidegkori maradványok, de úgy lesz ezzel az ember, mint a kis herceg, amikor rájön, hogy a Föld tele van rózsával, nem az övé az egyetlen példány. Viszont ettől kezdve sokkal nagyobb reputációval kezeli az iszapnövényeket, a látonyákat, meg a palkasást, ami viszont sokkal inkább hungarikum, és párjukat messze, a Don folyó körül lehet keresgélni például. Gyanakvással nézi továbbá Bűnöző (becézve Bünike) nevű macskáját, amibe talán valami vadmacska is bedolgozott, de a bánkúti sípálya macskakommandójába egész biztosan, mert ennyi rosszképű, halálfejet és tömeggyilkost formázó macskalény nem ülhet együtt egy lábtörlőn.

Mételyfű, amely évelő vízinövény Fotó: ifj. Vasuta Gábor

És persze örülni mindig itt vannak még a lepkék, amelyek évente megörvendeztetik az embert. A gyöngyházlepkék aranya, a csíkos medvelepkék színes tréningruhája, meg a szulákszender-kommandó, ami jelzi a közeledő őszt. Akkor jelennek meg, hogy mint kis helikoptermodellek lebegjenek surrogva az árnyliliom nagy tölcsérei előtt, miközben elámító tevékenységüket még Bünike macska is szájtátva figyeli, amitől határozottan ostoba képe támad. Majd megjön az ősz, értelemszerűen őszszínű bagolylepkéivel, akik szőrmegalléros torral és bundás potrohhal öltöznek az est hidege ellen, majd október közepén elhallgat az utolsó szöcske pirregése is és csend lesz. Hallatszik, hogy néha leesik egy-egy levél, az őszi levegő távoli füstöket sodor ide és egy-egy kutyaugatást. Jövőre kezdődik újra minden.

A jégkori maradványfaj sárga ibolya Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Amiatt pedig senki se keseredjen el, hogy túra közben nem látott állatseregleteket. Én sem szoktam, csak a Gábor. Valami suskus lehet a dologban, de hamarosan ki fogom deríteni, mi az, ígérem.