Elég egyet szippantani a kesernyés füstökből, hogy biztosan tudjuk: eljött az október

A felnőttek valahogy úgy gondolják, hogy az óvodások élete csupa móka és kacagás, pedig dehogy. A mi ovinkban például rendszeres volt a testi fenyítés, aminek alsó határát középső csoportban húzták meg, de még ennél is borzalmasabb volt számomra azoknak a véget nem érő körjátékoknak a játszása nemre és felekezetre való tekintet nélkül, amikor órákig keringtünk cserepes szájjal, csupa hülyeséget énekelve - gondolom, így fejlesztették monotónia- és állóképesség-tűrő készségünket.

Azok a kesernyés füstök

Egyszer azonban valami olyan szépet tanultunk, amitől a szám is tátva maradt. „Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri" - szavaltuk együtt. A tengeri fogalmával ugyan nem voltam tisztában, de a sorok dallama és a mögöttük rejlő láttató tartalom nagyon megfogott, nem ismerve még persze Radnótit. Jóval később megpróbáltam folytatni ezeket a sorokat: „Párás kórók nyújtóznak lassan fel a Napba. Az öreg macska a patak mellett ballag, úgy tesz, mintha fontos dolga lenne arra. Az ökörnyál lassan, mint eltépett vattacukor száll, ki tudja miért és hová..." Sajnálatos módon, elküldve ezeket a verseket egy modern kori ítésznek, azt a választ kaptam vissza, hogy modorosak és nem aktuálisak. Azt most nem írnám le, hogy az ítész verseinek olvasásakor milyen indulatok fogtak el, de igen.

Nagy őrgébics (fent), alatta kékes rétihéja

Lássuk be, az október egy modoros hónap maga is. Elég legyen gondolni az őszi kikericses mezők csendes mélabújára, amely Apollinaire-t is megfogta, vagy arra a kesergő hangú éjjeli valamire, ami csendben és halkan kesereg, majd megszólal egy másik is, és a szólóhegedősnek úgy tercel, mint élő óra másodperce... hogy megint kitörjön belőlünk a korszerűtlen verselhetnék. Azt sugallja, hogy az elmúlás lehet ünnepi és méltóságteljes is, és lehet fizetni a létnek lassú fényekkel és talaj mentén lebegő ködös reggellel, amelyből még épp kilátnak az ökörfarkkórók - ha nincs másunk.

Kerti rozsdafarkú

Figyelemfelkeltésnek jó szívvel csupán az őszibagoly lepkéket és a tegzeseket tudnám felsorolni mint a hónap jeles képviselőit, úgyhogy a cikknek itt vége is szakadna, ha nem lenne az a gombadömping a fenyvesekben például, ahol nyáron összességében pókháló és néhány érdektelen növény húzódik meg, amelyre kár is a szót pazarolni, talán az egyvirágú körtike kivételével, ami azért hoz egy kis kárpáti feelinget Bánkút lerobbant fenyveseibe. Ott, ahol a rézmetsző szú igyekszik mostanában megmutatni az erdészeknek a fenyőtelepítés haszontalan voltát. A fenyves galócáiról már írtam máskor egy sort, most csak annyit jegyeznék meg, hogy a légyölő galóca fogyasztása egyes pusztai népeknél szertartás-szerűen történt, és a játék a kellemes, erotikus tartalmú hallucinációra ment ki. Az illető könyv pedig azt írja, hogy a közrendűek, hogy részesüljenek ők is az élményből, megitták a gazdagok vizeletét, amely kiürített gombatoxint tartalmazott. A számos bennem feltoluló kérdést most mellőzve csak annyit kérnék, hogy akinek ilyen gondja van, csak szóljon nekem, a Bükkben tegnap is láttam vagy öt kiló galócát, szívesen elküldöm bárkinek utánvétellel postai úton, csak ne igyon pisit.

Légyölő galóca

Gábor barátom viszont ilyenkor kap méretes vérszemeket a kerti rozsdafarkúaktól például, amelyek szántóföld széli sövényekben tanyáznak, ő pedig vagy kismotorral ijesztgeti őket, vagy lesben áll a tarlón, várva, hogy a rozsdafarkú kilibbenjen táplálkozni Ez egy türelemjáték, amelyet általában Gábor nyer, mert a madár úgy gondolja, hogy nincs az az ember, aki három órát képes leselkedni, pedig dehogynem! Aztán itt vannak a rétihéják, amelyek őt elbűvölik, én pedig azt gondolom róluk, hogy olyan se hús, se hal ragadozók, ahogy bánatosan imbolyognak a szántás felett, rágcsálókra lesve. A ragadozás nekem a karvaly lovasmutatványait jelenti, ahogy megüli a galambot és bekormányozza a bokorba, ahol összezúzza magát kényszerleszálláskor, avagy ugyanezt nyúl-héja relációban.

A menyét megülte zöldküllőt, ami az év egyik elképesztő természetfotója lett, nehezen tudom értelmezni, ha csak nem feltűnősködési célzatból csinálták, előre megbeszélve, elvégre Amerikában történt mindez. Megjön továbbá a nagy őrgébics, amelynek alattomos tevékenysége engem a balinra emlékeztet, aki keszeg létére lett ragadozó, és mivel még fogat nem sikerült neki növesztenie, olyan elánnal csapkod és henceg, hogy néha kifut a homokos partra vadászat közben. A hasonlatot befejezve, a gébics is olyan sandán néz kisebb madártársaira, elkapva egyet-egyet, megevési, nem barátkozási célzattal.

Egyvirágú körtike

Szóval ennyi. Hosszú szünetek két madárvijjogás között. Kesernyés füstök, amelyekből elég egyet szippantani, hogy tudjuk teljes bizonyossággal, hogy eljött az október, meg azt is, hogy a tróger szomszéd nyers diólevelet éget.

Őszi kikerics
Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Hát vigyázzunk magunkra, óvakodjunk a mustgáztól meg a nyers pálinkától, amibe a töktől kezdve a romlott befőttekig mindent belefőztek jóakaróink, és higgyünk Horatiusnak, aki kis zsebbirtokán a Soracte hegy alatt borozással és hosszú, tartalmas beszélgetéssel hidalta át a téli hónapokat, mint nem modern költő, csak örök érvényű.