Mitől gyom a gyom? Csak a bolygatott területeken olyan "nagy legények”

A címben feltett kérdés megválaszolásához képzeljünk magunk elé egy nagy búzatáblát. Amerre a szem ellát kalászok ringatóznak gazdász szemnek tetsző zöld, majd sárga egyöntetűségben. Nem gondolnánk, de ez az egyöntetűség a kulcsa a gyomok gyom mivoltának, ugyanis a gabonatábla egy mesterségesen fenntartott rendszer, amely élesen elüt a környező rétek, legelők növény és állatvilágától. Hogy fenntartsuk ezt az egyöntetűséget az anyag és energiabevitellel jár, mivel a természeti lét egyik alaptörvénye, az entrópia ellen dolgozunk. A rendezetlenség ebben az esetben a sokféleség, a szántóföldi növényekkel versengő gyomok élőhelyfoglalása kedvező ökofiziológiai tulajdonságaik révén. Értelemszerűen más gyomok özönlenek be a gabonatáblába, mint a lucernába, mivel egy rendszeresen kaszált takarmánynövény tábla például a tőlevélrózsás gyomoknak kedvez, amelyeknek felépítése és életciklusa hasonlít a gazdanövényre. De sajnálatosan a gyomok nem érik be ennyivel. Ha körülnézünk júliusban a vindornyai vagy a kistápéi védett lápréteken, csak a kanadai aranyvessző majdnem 100%-os borításával találkozhatunk, mivel a jelek szerint a lápok sokkal sérülékenyebb rendszerek, mint a diverz kaszálórétek vagy a specialisták által lakott sziklagyepek.

Egyszóval tehát a gyom az ami megzavarja  felépített rendszereinket vagy természetes élőhelyeinket elözönlik, eljellegtelenítik.

Hazai növényeink többségének egyébként eszébe sem jutna beterjedni a búza közé, ellenben egyesek a gabonatermesztés és egyáltalán a földművelés kezdete óta  „úgy vélik" hogy a búzanövények között találják meg életfeltételeiket, ezért szinte követik a gabonatáblákat ősidők óta, elsősorban a mediterránumtól fel északra. Eközben olyan tulajdonságokra tettek szert, vagy már eleve ezen tulajdonságok szelektálták őket, amelyek a gazdanövénytől való nehéz elválaszthatóságukban teljesedtek ki, amelyre válaszképpen a földművelők nagyon sok és nagyon ravasz elválasztási módszert eszeltek ki, amelyek a gyommagok más fajsúlyán, gazdanövénytől eltérő szőrözöttségén alapulnak-nem beszélve a klasszikus gyomirtó talajművelési eljárásokról, vagy a vetésváltásról. Ezzel szemben a gyomok százezres nagyságrendben termelnek magot, amelyek tíz évig is csíraképesek, várva  a lehetőséget, hogy egy rosszul sikerült vetés után robbanásszerűen elárasszák a szántót.

Mindezekre a kihívásokra a modern agrotechnika úgy véli, hogy újabb és újabb vegyszerekkel próbálják a gyomokat féken tartani több-kevesebb sikerrel, mivel egyes gyomfajták rezisztensé válnak a régebbi szerekre, másrészről elkerülhetetlen hogy közben megmérgezzünk ezt-azt amit nem kellene, például magunkat.

Ez a hadviselés másrészről azt eredményezi, hogy a régtől ismert "kedves" gyomjaink eltűnőfélben vannak, úgymint a konkoly, a nagy ördögbocskor, a tinóöröm, a mezei katicavirág a lángszínű hérics, vagy éppen a gabonatáblák mezsgyéjére szorulnak vissza, mint a pipacs, a búzavirág vagy a szarkaláb. Németországban egyes vidékeken a gazdák plusz juttatást is kapnak az államtól, ha ezeket a táblaszéleket nem permetezik, megőrizendő a biológiai sokféleséget.

Más, gyomnak kikiáltott növényeink pedig már ki is pusztultak, mint a mezei gyújtoványfű, vagy a lenvadóc, mivel gazdanövényeik visszaszorulásával és az agrotechnika változásával az ő életterük is megszűnt . Érdekes dolog, de a gyomok csak a szántóföldön és más, bolygatott területen olyan "nagy legények", versenyképességük egy  beállt növényzetű ép és abiotikus tényezőinek megfelelő ökoszisztémában kicsi. Éppen ezért az "ősgyomok" többsége valamikor szélsőséges élőhelyeken-mint csupasz homok, iszapfelszínek-kezdte pályafutását, azaz az ember hozta ki belőlük a globális terjeszkedés lehetőségét a hasonló élőhelyek megteremtésével.

Szomorú tény továbbá, hogy ezeknek a kistermetű "hagyományos" gyomoknak a visszaszorulásával az utóbbi évtizedekben előretörtek egyes kimondottan nehezen irtható, nagytermetű és agresszív fajok, amelyek jelentős része a tengerentúlról származik, mint például a libatopok, a disznóparéjok vagy a mára közellenséggé vált parlagfű. Ezen fajok irtása sokkal nagyobb nehézségekkel jár, mivel egy részük majdnem azonos anyagcserével bír mint a gazdanövény, vagy szőrös levelük nem veszi fel a vegyszert, vagy tarackjuk több szinten átszövi a talajt esetleg a vegyszer által blokkolt anyagcsereutak mellett képesek kerülőutakra is- de az igazán veszélyes gyomok ötvözik ezen tulajdonságokat.

Ezáltal olyan ördögi spirálok alakulnak ki, ahol a győzelem ára egyre drágább és a látóhatáron olyan megoldások sejlenek fel, mint a génmódosított haszonnövények, a maguk kiszámíthatatlan hatásaival. Mindennek ára van tehát és amikor egyre tökéletesebb módszerekkel próbáljuk leigázni környezetünket, rá kell jöjjünk, hogy ezzel saját magunkat is sikerült legyőzni. Hogy a történet azért ne érjen szomorú véget, meg kell jegyeznünk, hogy igenis léteznek és elterjedőfélben vannak új agrotechnológiai megoldások, amelyek nem az energiaigényes megoldásokra törekszenek, hanem valamiféle konszenzusra a gyom és a kultúrnövény között, illetve védett élőhelyeken rájöttek az akác és az aranyvessző gyenge pontjaira. Az előbbit a Duna-Dráva Nemzeti Parkban virágzás körül meggyűrűzik bicskával, az aranyvesszős területeket pedig sekélyen elárasztják, amit az őshonos növények szeretnek az özönnövény meg nem. Természetesen mindez idő és pénz, de legalább unokáink is látni fogják.