Az amerikai álom szabados értelmezése

A '90-es évek közepén a napfényes Miamiban éldegélő három testépítőt megszédített a pénzzel és csillogással hivalkodó amerikai álom. Az izomagyú trió a könnyebb, számukra testhezállóbb utat választva nem volt rest átlépni azt a határt, amin túl bűnözést és ebből fakadóan kíméletlen erőszakot kell bevetni a gyors meggazdagodás érdekében. Elhatározták tehát, foglyul ejtenek egy kolumbiai zsidó üzletembert, akitől aztán kikényszerítik, hogy a mesés vagyonát az ötletgazda bandavezér, Daniel Lugo nevére írassa. Csekély értelmi képességüktől korlátolva vetették bele magukat a nagy terv megvalósításába, amely a szerencse és a balszerencse sajátosan abszurd keveredése közepette egyre inkább eldurvult, majd végül horrorba hajló vérontásba torkollott.

Anthony Mackie, Dwayne Johnson és Mark Wahlberg, a hősök (Fotó: Paramount Pictures)

A Pain & Gain jóval többet nyújt annál, mint amit előzetesen várni lehet tőle: egy egyszerű, könnyen felejthető amerikai akció-vígjáték helyett az utóbbi évek legszórakoztatóbb, legütősebb fekete- komédiájában részesülünk a mozijegyért cserébe. A film elején megismerhetjük a személyi edzőként dolgozó Lugót, egyúttal rendkívül szellemes korrajzot kapunk a testkultusz lázában égő, húsz évvel ezelőtti Floridáról. Szteroidokkal pumpált dagadó izmok, szilikoncsöcsök, ízléstelenül rikító ruhák, pálmafák és koktélok lepik el a vásznat, miközben az amerikai álom frusztráló eszménye lebeg a levegőben.

Michael Bay rendező, aki a pusztán látványvilágra épülő giccsparádéi (Transformers-trilógia, Pearl Harbor, Armageddon) miatt rendszeres céltáblájává vált a filmkritikusoknak, ezúttal váratlan húzással lepi meg a mozinézőket, és egyszerűen szemberöhögi az Amerikai Egyesült Államoknak ezt a jó nagy lufira fújt arcát. A felszínesség, az emberi ostobaság, kicsinyesség és egoizmus mind-mind tökéletes táptalaja a humornak, a Pain & Gain pedig nem is hagyja kihasználatlanul a ziccereket. Az emberrablásig tulajdonképpen színtiszta vígjátékot látunk, ám amikor a Lugót alakító Mark Wahlberg szemében először felcsillan a pszichopata, egyből súlya lesz az eseményeknek. A cselekmény a film előrehaladtával egyre erőszakosabbá válik, innentől pedig vérbeli feketekomédia pereg a szemünk előtt.

A megszokottól eltérő, több szereplő által prezentált narráció telitalálatnak bizonyult, mivel így még érdekesebbé, többféle szempontból is megfigyelhetővé válik a nem mindennapi történet. A pikáns, vérbő, valamint a társadalmilag egyáltalán nem korrekt poénokért újabb piros pont jár, miképpen a jó adag (ön)iróniáért is. A Michael Bay védjegyének számító giccses látványvilág, illetve a hatásvadász lassított felvételek ezúttal sem hiányozhatnak a repertoárból, viszont ezek a rendezői eszközök ezúttal mind a komikumot szolgálják és tökéletesen passzolnak a film remekül eltalált, egyedi hangvételébe.

Nem meglepő módon a látványfilmek mesterének számító direktor a képi világon is rajta hagyta a keze nyomát, a vérprofin összerakott akciójeleneteken túl ötletes beállítások, vizuális gegek is hozzátesznek az élénk színekben tobzódó külcsínéhez. A legnagyobb bravúrt azonban azzal hajtotta végre Bay, hogy hibátlanul komponálta meg a Pain & Gain ritmusát és az eltérő zsánerek elemeinek a váltakozását. A bő kétórás játékidő folyamán egy perc megállás sincs, a sodró lendületű, merész cselekményben pedig remek ütemben bukkannak fel a megdöbbentő, durva, véres jelenetek, amik mesterien fonódnak össze a humorral így születik meg a metsző társadalomkritikával fűszerezett tökéletes feketekomédia.

A végén azért jó hollywoodi szokáshoz híven a szánkba rágják a tanulságot, hiszen a film készítőinek nyilván gondolniuk kellett a nézőtéren üldögélő számos Daniel Lugóra is.