Bár nem szüzek combján sodorják, mégis különleges

Míg az ősi maják vallási céllal szivaroztak, addig a mai kor fogyasztói magát a szivart övezik vallásos tisztelettel. Ez érthető, ha belegondolunk, hogy egy szál prémium kategóriás szivar – a dohánymag elvetésétől a trafik pénztáráig – közel kétszáz kézmozdulaton megy keresztül. Mivel e különlegesség az árban is megmutatkozik, a szivarozás hazánkban sokáig csak a gazdagok kiváltságának számított. Széchenyi Istvánnak köszönhetően terjedt el a reformkorban, és bár legnagyobb népszerűsége a rendszerváltás utáni évekre – a szivarklubok időszakára tehető – ma is számos híve van.

– Aki igazi minőséget szeretne, mindenképpen kézi sodrású, nem fémtubusos szivart vegyen – mondja Molnár István, aki immár hatodik éve foglalkozik a luxustermék forgalmazásával. – Két dologra kell figyelni a vásárlás során: a látványra – arra, hogy a szivart borító levél ne legyen töredezett, foltos vagy hibás –, emellett pedig ellenőrizni kell a szivar rugalmasságát is. Utóbbi azért fontos, mert ha a szivar nincs helyesen tárolva, hamar kiszárad: elveszti rugalmasságát, megrepedezik, és élvezhetetlenné válik.

Hozzáfűzi, hogy a fémtubusban lévő szivarok magukban rejtik azt a veszélyt, hogy mivel nem lehet minőségüket ellenőrizni, nem lehet tudni mennyi ideje és milyen körülmények között voltak tárolva.

– Amellett, hogy a szivarkészítés óriási szaktudást igényel, mindegyik területnek megvannak az olyan sajátos környezeti adottságai, mint a megfelelő hőmérséklet vagy páratartalom – mondja István –, és azok az adott dohányültetvényre, termőtalajra jellemző sajátos vonások, amelyek az adott területről származó szivarok egyedi ízvilágát adják. Hozzáfűzi, hogy a töltelék-, kötő- és borítólevélből összetevődő szivarok alkotólevelei a legtöbb esetben nem is egy helyről származnak.

– A legjobb minőségű szivarok Kuba, Dominika,Mexikó, Honduras, Nicaragua és Brazília területéről érkeznek, a világ legfinomabb borítólevelét pedig az amerikai Connecticutban termesztik – mondja, majd elmeséli, hogy a hamisítatlan, természetes alapanyagokból készülő szivarok gyártásának két legfontosabb része az érlelési folyamat,  az úgynevezett fermentáció, és a kézi sodrás. Az érlelés során a dohányleveleket először három hónapig 20 C-fokon, majd megforgatásuk után 50 C-fokon, több hónapon keresztül „izzasztják” azért, hogy a levelek illata, aromája és íze intenzívebbé váljon. Az érlelődés azért is fontos, mert a levelekből ilyenkor minden szennyeződés kicsapódik, a nikotin, a kátrány és a savtartalom pedig jelentősen csökken. A fermentáció végeztével a dohányt újra gondosan átválogatják, felcímkézik, és raktárakba érni szállítják. Ezután következik a szivarkészítés legfontosabb része, a sodrás. A hiedelemmel ellentétben a legjobb kubai szivarokat nem szűz leányok sodorják a combjaik között, hanem a sodrómester, aki hat évnyi gyakorlat után sajátítja el a szakma csínját-bínját.

– Álmaink szivarjának megtalálása után mindenképpen kellő időt fordítsunk annak elfogyasztására. A vágáshoz speciálisan erre tervezett dupla guillotine-t, vagy szivarfúrót használjunk, meggyújtásához pedig cédrusfagyufa, illetve gázöngyújtó a legmegfelelőbb. A kupak eltávolítása után a szivart kézbe vesszük és a láng fölé tartva addig forgatjuk, amíg az teljesen át nem izzik. Ezután szánkba véve egyetlen szippantással az egészet életre keltjük, majd kiélvezzük az elénk táruló ízvilágot. 


Ha nem akarunk vásárlás után szívni
A kézi sodrású szivarok körülbelül két hét alatt teljesen kiszáradnak, ezért tárolásukra szigorú szabályok vonatkoznak: azokat párásítással, előírt hőfokon kell tartani. Ha nincs otthon humidor (speciálisan szivar tárolására szolgáló cédrusfa doboz), akkor 20 C-fok körüli hőmérsékleten, 65-75 százalékos páratartalom mellett lehet minőségüket a leghosszabb ideig megőrizni.