Kedvenc csapatok

Mert ugye, ha a fiú érdeklődik a foci iránt, akkor csapatot kell választani/választanunk, aminek később majd szurkolhat. Szerencsés esetben és némi öncélú manipuláció segítségével, vagyis az érdeklődés helyes mederbe terelésével a fiú kedvenc csapata ugyanaz lesz, mint az apáé. Ha van csapat, akkor kell egy idol, legritkább esetben a balhátvéd, leggyakrabban a gólfelelős, jelen esetben Henry.

De mi van akkor, ha a rajongott csatár átigazol egy másik csapatba? Keserű a szájíz, de próbáljuk felnőttként kezelni a témát, mi a csapatért lelkesedünk, marad minden a régiben. Gondolnánk, ellenben onnantól büszkeségünk a másik csapat rajongója lesz, ami egyrészt teljesen rendben van, hisz a másik csapat tagjai is tetszetős focit játszanak, sőt mi is nekik drukkolnánk, ha már nem lennénk foglaltak. Ugyanakkor mégsincs rendben, hiszen ez konfliktusokhoz vezethet (melyik a jobb csapat, milyek gól volt a szebb, kinek hatékonyabb a támadója/védője). Erről a helyzetről ír Nick Hornby, a kortárs angol irodalom egyik legjelesebb alakja Fociláz című könyvének egyik fejezetében, persze sokkal érzékletesebben.

Nincs mit tenni, újabb praktikákat kell kitalálni ahhoz, hogy a fiú újra visszataláljon a helyes irányba, amihez ideológiát kell kitaláni. Mert milyen lenne, ha a például a BL-döntőben a két csapat találkozna és családon belül egymás ellen kellene szurkolni.

Ha azonban minden kötél szakad, marad a külön szoba, külön televízió.