Sárga angyalok a kórházban

A magyarországi egészségügyi rendszer működésével, szolgáltatásaival nagyjából tisztában vagyunk, sok a hiányosság, egyre több mindenre nem jut pénz, energia, szakértelem vagy idő, mindez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy életre hívja az önkéntes kórházi szolgálatot, de mint kiderült, más problémák is vannak a háttérben. Vajon mi készteti az önkénteseket a segítségnyújtásra, hogyan lehet minél egyszerűbben adni, és mindez hogy illeszkedik az intézményi struktúrába?

– Annyi szeretet van bennem, hogy másoknak is jut belőle. Ezért vagyok itt – mondja Majorné Bakos Irén, aki hetvenegy évesen döntött úgy, hogy segít a kórházi betegeknek. Elmondása szerint már profi a teaosztásban, könnyen elbeszélget bárkivel, szívesen segít bármiben, és nem riasztják vissza a súlyosabb állapotú betegek sem. Pedig ez nem olyan egyszerű, vannak, akik jelentkeznek, a segítő szándék megvan bennük, de amikor szembesülnek a valósággal, kiderül: bizony más egy hozzátartozót ápolni és más egy idegent.

Elindulunk a reumatológiára. Míg odaérünk a megyei kórház folyosóin, az idős asszony nagy lelkesedéssel beszél az önkéntességről, mondja, minden beteg más és más, de a lényeg mindig ugyanaz: figyelemre és jó szóra vágyik mindenki. - Ezt csak szívből lehet csinálni, nincs is rá magyarázat igazán, jövök és segítek, mert nekem ez a természetes, emberek vagyunk, nem? – jegyzi meg Majorné Bakos Irén, csak úgy bele a hideg folyosó homályába, nem vár választ. Mondja, szeretné majd idővel átkérni magát a belgyógyászati osztályra, mert érez magában annyi erőt, hogy komolyabb betegek mellett is szolgálatot teljesítsen.

– Tíz évvel ezelőtt rákbeteg voltam. Kijöttem belőle, túléltem, saját bőrömön tapasztaltam, hogy sok minden múlhat az ember akaratán, szinte mindent lehet. Itt vagyok, élek, úgy érzem, másnak is tudok reményt, hitet adni. Nagyon beteg voltam, tudom, mit számít az embernek egy jó szó, egy simogatás, egy mosoly – így Irén.

Megérkezünk. Célirányosan elindul az egyik kórterem felé, arcára kiül az a jellegzetes segítői mosoly. Láthatóan örülnek neki a négyágyas szobában. Nem tétovázik, leül az egyik beteg mellé, mintha csak közeli rokonához érkezett volna, megfogják egymás kezét, és már megy is minden a maga útján.

– Szép tett, amit csinálnak. Jelenlétükkel megnyugtatják az embert. Az egyik hétvégén egyedül voltam az egész kórteremben, nagyon jólesett, hogy bejöttek hozzám beszélgetni, ennyi sok esetben elég is bőven – mondja szinte kérdés nélkül Németh Józsefné, aki már hetek óta fekszik a Veszprém megyei kórházban ízületi problémákkal.

A Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat Alapítvány nyolc éve működik, a megyei kórházban elsőként a belgyógyászati osztályon, néhány hete pedig a reumatológián teljesítenek szolgálatot. Hitvallásuk egyszerű: segíteni a kórházba jutott, önállóságukban korlátozott, szeretteiket ilyen-olyan oknál fogva nélkülöző, magányos betegeken.

– A kórházban mindenki elesett és bizonyos szintig kiszolgáltatott. Ráadásul egyre gyakoribb, hogy a betegeket napokig nem látogatják meg a kórházban, és itt nem csak a magányos idősekről van szó. A családtagok dolgoznak, hajtanak azért, hogy megtartsák magukat a mindennapokban, és kevesebb energia jut a kórházban lévőkre. Előfordul, hogy a gyerekekhez sem érkeznek látogatók. Azért vagyunk, hogy ezt az űrt enyhítsük. Legyen kihez szólni, legyen, aki hoz egy pohár vizet. A betegek szoronganak, félnek a vizsgálatoktól, tele vannak történetekkel, panaszokkal, amiket szeretnének valakivel megosztani. Ezek vagyunk mi, az önkénteseknek van idejük végighallgatni a betegeket – vélekedik Plank Bea, a segítő szolgálat helyi vezetője.
Mondja, ma már nemcsak nyugdíjasok jelentkeznek önkéntesnek, egyre több a fiatal is, akik elsősorban valamilyen értelmes munkát szeretnének végezni, meg aztán az önéletrajzokban sem mutat rosszul az, ha valaki bizonyos ideig önkéntesként dolgozott. Nincs mit szépíteni, az egészségügyi rendszer hiányosságai, illetve a megváltozott szociális háttér és az életviszonyok hívták életre a szolgálatot.

– Kevés a kórházi nővér, így aztán rendkívül leterheltek. Sokszor a szükséges szakmai ellátás mellett már nem jut idejük az ápolási alapfeladatokra, amit azonban a betegek joggal elvárnának. Egyelőre ezt az ellentmondást nem tudja feloldani a rendszer, felgyorsult az élet, az ápolási ciklusok rövidültek, ha a nővér egy beteggel úgy foglalkozna, ahogy azt a klasszikus értelemben kellene, akkor annak a többi beteg látná kárát. Az önkéntesek ezt a hiányt pótolják – vélekedett Horváth Ferencné, a megyei kórház ápolási igazgatója. 

Lelki támasz  és törődés

A közhasznú alapítvány formájában működő szervezet tagsága kizárólag önkéntes segítőkből áll. Az önkéntesek képzése helyben az intézményben történik, minden jelentkezőt az adott kórházi osztály igényeinek megfelelően készítenek fel.
– Lelki támaszt adunk és személyes törődést, nemcsak a betegeknek, esetenként a családtagoknak is segítünk, mert olykor ők legalább annyira rászorulnak a bátorításra. Ezen kívül igyekszünk az egészségügyi dolgozók munkáját segíteni mondja Plank Bea.  

OLDALTÖRÉS: Szerintem - Újságírói jegyzet

SZERINTEM – Újságírói jegyzet  

Mindenkinek vannak tapasztalatai a kórházi létről. Hosszú, reménytelen várakozások a folyosókon, lesni az orvost, izgulni a barátért, gyerekért, rokonért, szülőért, intézkedni, mert mindig valamit intézni kell, hol nővért keresni, hol kacsát, hol meg le kell menni a büfébe valamiért. Vagy éppen feküdni az ágyon, várni a műtétet, a leleteket, utána meg a szabadulást. Kórházban lenni nem jó, mert ilyenkor fájdalom van, kiszolgáltatottság, szorongás és lehetetlen pizsama az emberen. Könnyen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinél veszi jól ki magát, ha az ágya szélére ül egy sárga mellényes, megfogja a kezét és beszélgetne, de mint az egyik önkéntes mondta: ha betegség van, minden mindegy, csak segítsen valaki. 

OLDALTÖRÉS: Szerintem - Újságírói jegyzet

SZERINTEM – Újságírói jegyzet  

Mindenkinek vannak tapasztalatai a kórházi létről. Hosszú, reménytelen várakozások a folyosókon, lesni az orvost, izgulni a barátért, gyerekért, rokonért, szülőért, intézkedni, mert mindig valamit intézni kell, hol nővért keresni, hol kacsát, hol meg le kell menni a büfébe valamiért. Vagy éppen feküdni az ágyon, várni a műtétet, a leleteket, utána meg a szabadulást. Kórházban lenni nem jó, mert ilyenkor fájdalom van, kiszolgáltatottság, szorongás és lehetetlen pizsama az emberen. Könnyen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinél veszi jól ki magát, ha az ágya szélére ül egy sárga mellényes, megfogja a kezét és beszélgetne, de mint az egyik önkéntes mondta: ha betegség van, minden mindegy, csak segítsen valaki. 

SZERINTEM – Újságírói jegyzet  

Mindenkinek vannak tapasztalatai a kórházi létről. Hosszú, reménytelen várakozások a folyosókon, lesni az orvost, izgulni a barátért, gyerekért, rokonért, szülőért, intézkedni, mert mindig valamit intézni kell, hol nővért keresni, hol kacsát, hol meg le kell menni a büfébe valamiért. Vagy éppen feküdni az ágyon, várni a műtétet, a leleteket, utána meg a szabadulást. Kórházban lenni nem jó, mert ilyenkor fájdalom van, kiszolgáltatottság, szorongás és lehetetlen pizsama az emberen. Könnyen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinél veszi jól ki magát, ha az ágya szélére ül egy sárga mellényes, megfogja a kezét és beszélgetne, de mint az egyik önkéntes mondta: ha betegség van, minden mindegy, csak segítsen valaki.