A botanika csábító szoknyalebbenése

Mondjuk azt, hogy a nyár egy robogó vonat, ami hol egyenletes csattogással, hol záporok váltóin megugorva fúrja be magát az őszbe. Mondjuk azt továbbá, hogy a vonatokon valamikor lehetett cigarettázni, főleg azokon, amelyek az évszakok közötti estben közlekedtek.

Ilyenkor az ember tehát lehúzza a folyosó egy ablakát, nagy harcot víva az elmúlt húsz év odakövült ragacsos koszával, ami azt megakadályozni igyekszik, és nézi a holdfényben pihenő szalmabálákat, orrát pedig időnként meg-megcsapja valami hűvös mocsárszag, mentolos és keserű növények szaga. A vonatot folyamatosan kíséri egy tücsök ciripelése, ami vagy a vonat mellett rohan, vagy meg van szervezve pontosan a ciripelési pontok átadása.

Egyébként pedig hová is ment az ember nyár végén harminc éve? Általában pótvizsgázni, vagy pótnőzni, beszerezni egy-két új élményt távoli dunántúli városokban, ami egy zavaros hajnali magyarázkodásba torkollott, szerepelve benne a közelgő ősz zsongó húrjai, néhány feuillemortglissaientdans Paris, a rendőr járőr viszont konzekvensen a három felrúgott utcai szemeteskuka felől érdeklődött, úgyhogy nem jellemezhettük különösebben gyümölcsöző eszmecserének ezt a hajnali beszélgetést.

Amúgy pedig emlékeim szerint valami isten háta mögötti őrségi tőzegmohatavat indultam megnézni idegölő tömegközlekedéssel, mert a fiatal erők a botanika csábító szoknyalebbenéséből elsősorban a formás lápokat és szexi sziklagyepeket látják meg először.

Aztán jóval később, köszönhetően egy-két válásnak is, az ember látóköre jelentősen kitágul, de ez nem okoz mindig akkora örömöt. Rá kell jönnie egyrészt, hogy ha átbuszozik például Dublinból Galwaybe akkor a háromórás úton ír falvakat, tehenekkel ékes zöld mezőket és gyapjúsásos dagadólápokat fog látni többnyire. Ugyanez igaz, ha az ember Finnországban autókázik, és ahol megáll egy pillanatra elvégezni az elvégzendőket, tőzegáfonyát, tőzegrozmaringot, tőzegepret és egyéb tőzegmiskulanciákat tud megszemlézni egyetlen közepes hatótávolságú könnyítés alkalmával.

Másrészt pedig nagyobb a csábítás, hogy immár motorizáltan háromszor is megnézze a siroki Nyírjes-tavat, hátha most lesz benne kis és lápi rence, pedig dehogy. A rence, mint tudjuk, egyébként vízibolhákat fog meg alacsony belső nyomású vezikulumaival, amelyeknek, ha az illető kandicsrák megpiszkálja, kinyílik egy csapóajtója, ő besodródik, majd meg is emésztődik ezután rövidesen. Szerintem kimondottan alattomos dolog ez tőke, harmatfű- és rencebarátaival egyetemben. Növény létére rovart enni? Hát van az evolúcióban egy csepp jóérzés is?

Aztán meg hogy a csodában alkotódott meg maga a csapda és a fehérjeemésztő enzim kettőse nitrogénhiányos közegekben, a csapdás (rence), ragasztós (harmatfű) és síkosítós (hízóka) kivitelben? Amúgy egyszer talán láttam lápi rencét a kedves nevű Kukacos-tóban Veszprém megyében, amikor is Gábor büszkén kiemelt a víz alól egy köteg zöld motyót és közölte, hogy ez bizony ő, a brémai rence - valamiért Utriculariabremii névre hallgat, csak Magyarországon nemigen szokott virágozni. A rencék megtárgyalása után érdemes néhány szót vesztegetni a tőzegmohalápok konzekvens vegetációjára. Tulajdonképpen ugyanazt találni nagyjából az erdélyi Szent Anna-tónál, mint a Rhön melletti Schwarzes Moorban.

Az Erdély természeti kincsei című könyv hangsúlyozza is, hogy a tőzegrozmaring ottani becsületes neve a kukojsza, mintha használna még ezen kívül vagy hármat házasságszédelgés céljából. Hamvas és tőzegáfonya, előbbinek a leszedésére Finnországban a lapp kisebbség szerzett koncessziót, és amely folyamat végén előáll egy drága és ragacsos likőr, főleg a repterek szuvenírboltjaiban kaphatóan, mert, mint tapasztaltam, a finnek, mint a keleten élő északi népek, vodkát isznak, lehetőleg még a szaunában is, sörrel, aztán meg csodálkoznak, hogy meghalnak.

Mint szegény vendéglátónk is, akire saját szaunája gyulladt rá, miután elaludt benne egyedül, alig három héttel látogatásunk után. Amúgy ez a tőzegrozmaring egyébként valamikor nálunk is volt a vindornyai lápon, bizonyságképpen van róla valami régi herbáriumi melléktermékes préselmény. A fürtös lizinka Egerbaktán, a fehér tőzegkáka Szőcén halt ki, úgyhogy tőzeglápokból kezdünk rosszul állni, tekintettel arra is, hogy a meleg nyarakban a tőzegmohalápon erőt vesz mindenféle sás, nyírfa, nád és még szeder is, ami aztán tényleg nem egyenrangú küzdelem.

A tőzeglápoknak az állandó faunája csekélynek mondható, de a szitakötőlárvák közül néhány szereti ezt a sötétbarna, hideg vizet, mint például a lápi szitakötőé, valamint van bennük valami holyvaféleség is, ami hát finoman fogalmazzunk, leginkább törpe fülbemászó külsejével nem a bogarak zászlóshajója. Végül pedig, de nem utolsósorban meg kell említeni azt az elképesztő élményt, amit a tőzegmohalápokon való közlekedés jelent.

Gyakorlatilag az ember valami nagy gumimatrac-szerűségen ringatózik és agyában folyamatosan az motoszkál, hogy milyen a tőzegmoha terhelhetősége, és ha beesik alá, akkor ugyan ki fogja onnan kiszedni, vagy úgy jár-e mint a svájci cölöpfalvak múmiái, akik jól konzervált állapotban érték meg második ezredfordulójukat, bár ez, gondolom, nem vigasztalta őket. A hasonlóképpen elmerült svéd vikinghajóról most nem beszélünk, mert az hamisítványnak bizonyult.

Nyilván meg a lápon azért sem kell császkálni, mert az összetaposott tőzegmoha elhal, így az okszerű látogatás pallókon zajlana le, mint történik ez Németországban és Szlovákiában, a Tátra nyugati oldalában, ahol a posvány kakastaréj tömegek fölött a jogaros kakastaréj uralkodik elképesztő szín- és formavilágával, de ezek, mint látható, külföldi példák.

No, mára elég is volt ennyi a siroki lápnézegetésből. Nem is érti magát az ember, hogy ilyen gyerekségekkel foglalkozik, amikor ott kelleti magát az izsáki Kolon-tó meg a Böddi-szék a hegyes bajuszpázsittal, sárga palkával, meg egyéb sziket kedvelő jószággal, aminek a nézegetése már nem kamaszos hév, hanem idősödő szeretők hosszú simogatása botanikailag.