A növények ugyanolyan ádáz küzdelmet folytatnak a területért, mint az állatok

Az emberek többsége vélhetően úgy gondolja, hogy a madarak azért énekelnek, hogy nekünk örömet szerezzenek. Ezzel szemben teljesen elképednénk, ha valami csoda folytán le lehetne fordítani a mi nyelvünkre, mondjuk, a pacsirta csodás trilláit, amivel éppen azt közli a területére bepofátlankodó másik hímmel, hogy letépi a fejét, ha nem hordja el azonnal a tollait innen. Mindezek felett akár még szemet is lehetne hunyni, mivel én is el szoktam zavarni a házam elé parkoló autókat, nem éppen trillázással.

Szarvasok Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Ilyenkor azt veszem észre magamon, hogy igyekszem magamat kihúzni és mélyebb hangon beszélni - egyszóval félelmet kelteni. Az azonban viszont már tényleg furcsa, hogy a szarvasbogár, ez a teljesen diffúz idegrendszerrel létező bogár néhány idegdúcával és aránytalanul nagyra nőtt rágóival képes hosszan tartó szumóbirkózásokat folytatni az ugyancsak párzásügyben settenkedő másik hímmel. Hogy közben mit lát kitinlencsés szemeivel, és milyen ösztönvezérlés készteti arra, hogy a másikat igyekezzen felbontani, mint egy konzervdobozt, és ez a késztetés hogy és hol tárolódik és hogyan öröklődik, na ez tényleg érdekes, mivel a szarvasbogaraknak nincsenek olyan nemzedékről nemzedékre öröklődő hősi énekeik, mint az Iliász vagy az Edda.

Tavaszi kankalin Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Teljesen tudománytalan analógia, de a középkori lovagi tornákon hasonló külső vázban küzdöttek a harcosok, amelyeken idétlen kinövések voltak, és úgyszintén a nők kegyéért. A fenti területvédő és rivalizáló magatartásformákat orrvérzésig lehetne sorolni olyan bátor fajokkal, mint a szarvasbika, azonban meg kell jegyezni, hogy a Föld összállati biomasszájának jelentős részét mégsem a bálna alkotja, bármekkora is, hanem a hangyák és termeszek. Szokás őket szuperindividuumoknak is nevezni, mivel az a többmilliónyi állat teljes egységes felülvezérléssel ténykedik, akár Észak-Korea, hogy mondjak megint valami teljesen tudománytalant.A területért folyó harc azonban nem csak fajtársak, hanem elsősorban hasonló területi igényekkel fellépő rokon fajok között is ádáz.

Téli út Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Rovarászok például a zempléni Bohó-réten azt figyelték meg, hogy a jelen lévő két ragadozó szöcskefaj, az erdélyi avarszöcske és a nagy avarszöcske populációja úgy alakult, hogy az erdélyi sikeresen kiszorította a másikat a rét peremterületeire. Ilyen esetben a vesztes számára az alábbi lehetőségek állnak fenn. Vagy kitalál valami újat, hogy kettőjük szokásai között ne legyen teljes átfedés, például megtanul vadászni az erdőben; vagy új zsákmányállatokat választ, ami azért nem egyik napról a másikra történő folyamat, esetleg szerencséje van, ha egy kaszálógép ledarálja a konkurenciát.

Szarvasbogár Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Újfent káros, szociodarwinista gondolatok tolulnak tollamra, de ezek a harcok egyértelműen a korlátozott erőforrásokért folynak. Bár Immanuel Kant szép dolgokat írt az örök békéről, közmegegyezéses jogi megoldásokat pengetve, legyünk őszinték: ez a mi korunkban alapvetően óvodista naivságnak tűnik. Másik lehetőség az adaptáció a másoknak nem tetsző dolgokhoz, illetve a specializáció, amivel azért lehet nagy öngólokat rúgni. Itt van például a sziklai fehérlepke (kopott répalepke külső), ami egyszerűen nem eszik mást, mint sulyoktáskát. A jó ég tudja, hogy ilyen szoros kapcsolódásoknál mire gondol a természet, mivel a sulyoktáska gyakoriságát úgy tudnám illusztrálni, mintha én kijelenteném, hogy mától kezdve csak puncsos mignont vagyok hajlandó fogyasztani. Mindezekre persze az ökológusoknak megvannak a maguk varázsszavai, mint niche-átfedések meg koevolúció, de nevezhetnék ezeket a dolgokat akár Pistikének is, csak akkor kevésbé tudományosan hangzanának.

Korpafű Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Véleményem szerint a jelenségek mögött kell legyen valami olyan, talán a jelen eszközeivel le sem írható izé, ami tudományok között ível át. Az is lehet, hogy itt is saját korlátainkba fogunk ütközni, mint a szubatomi részecskék esetében, ahol vagy a hullám-, vagy a korpuszkuláris tulajdonságot tudjuk megfigyelni, a kettőt együtt azonban nem, ráadásul a fizikusok halálkomolyan állítják, hogy ezek a részecskék teljesen másként viselkednek megfigyelés során, mint egyébként. Mintha imponálni akarnának a megfigyelőnek. Tiszta agyrém.A növények esetében a helyzet hasonló, csak teljesen más.

Éneklő mezei pacsirta Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Kémiából gyengélkedőknek és érzékeny idegrendszerűeknek egyáltalán nem tudom tanácsolni, hogy kézbe vegyék a Növényi biokémia című művet. Ami viszont elsőre is kiderül belőle, az az, hogy olyan hihetetlen bonyolultságú kémia folyamatokat üzemeltetnek, amit nem tudom, milyen és mennyi gyár tudna leutánozni, akár részfolyamatok szintjén. Olyan bonyolult szerkezetű alkaloidákat állítanak például elő, amelyek között a szívglikozidtól az idegméregig (algák) minden megtalálható. Azt mondják, hogy Hitchcock támadó madarainak rejtélye is egy algatoxinon alapul, ami valóban meg is történt Amerika partjainál. A zavart madarak tényleg nagy tömegben repültek neki megmérgeződve a házaknak és zúzódtak szét.

Ahol a táj és az ember még együtt él Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Aztán itt van például a szikes és tengerparti területek problémája, ahol a növények tömény sóoldatban vigadoznak, hogy az agylapító hőségről ne is szóljunk. Ilyenek például a Hortobágyon a szikárszik, a sziksófű és a sóballa többek között. Ezeknek még fenn kell tartani egy plusz sótalanító üzemet is, nehogy az ozmotikus nyomás egyszerűen szétdurrantsa a sejtjeiket. Na jó, ezekért az élőhelyekért nincs is akkora tülekedés, de egy jó talajú, jó vízellátottságú réten nagyon sokan szeretnének lakni, többen, mint amennyi hely van. Nincs mese, elő kell rukkolni valami meglepetéssel. A tavaszi kankalin ezt egyszerűen úgy oldja meg, hogy mire a többi növény észbe kap, ő már rég elvirágzott április végére.

A szálfüvek, a rozsnokok, ecsetpázsit, franciaperje magasságával igyekszik kitűnni, míg mások a talaj felszínén manipulálnak tőlevélrózsákkal és nagy alsó levelekkel, egy családi ház kerítésének mintájára. Egyesek pedig odáig vetemednek, hogy megpróbálják megmérgezni a szomszédot különféle fenolgyűrűs vegyületekkel, bár ezt egy bíróságon nehéz lenne bizonyítani a hatások sokfélesége miatt, így az allelopátia iskolapéldája továbbra is a dió és az ámbrafa marad.Jó ötletnek tűnik továbbá a tarackolás képessége, meg a szaporaság egyáltalán, megfejelve röpítőkészülékekkel.

Csarab Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Aztán vannak olyanok, akik kedvelik a savanyú talajt, mint a csarab, az áfonya és a korpafüvek, mások pedig a magnéziumot tudják tolerálni a dolomit sziklagyepeken. Nos, igazából ezeket a kiragadott példákat csak azért hoztam fel, hogy a növények is, ha más eszközökkel ugyan, de ugyanolyan ádáz területharcot folytatnak, mint az állatok, saját házi laborukra támaszkodva, vagy éppen a másikat túlnövő sanyargatásuk révén.

Azt azonban megmagyarázhatná már tényleg valaki, hogy a Sierra Nevadában túrázva Andalúziában miért csak egy helyen lehetett látni a helyi rovarfogó hízókát, jelesül egy patak fölötti homorú és egyébként teljesen csupasz sziklafalon. Kérdésemre az egyébként nem botanikus túravezető azt válaszolta, hogy szeretik, ha fényképezik őket, ez pedig elég fotogén élőhely erre. Vagy esetleg etetik is őket? Igazából én már ezen sem csodálkoznék.