A természet megsúgja, mit tegyünk

2017. január 22., 18:45 szerző: ifj. Vasuta Gábor, Molnár Péter fotós: ifj. Vasuta Gábor, Molnár Péter
komment
Apácatorna - A vonzó, zöld élet mindig is kevesek privilégiuma lesz Magyarországon, a többségnek meg kell elégednie a mezőgazdasági tömegtermelés áruival.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Boldogságos másoddiplomás ökológushallgató koromban a sok biológus között én voltam az agrármérnök közellenség. Mikor a mezőgazdaság környezeti vérengzéseiről volt szó, szívósan és körmönfontan védtem a mundér becsületét, olyan érvekkel, mint például az ezerforintos kenyérár belengetése. Azt próbáltam elmagyarázni, hogy egy búzatábla léte a kihívás maga az entrópia törvényének fényében. Egy magas szinten fenntartott mesterséges rendszerről beszélünk, amelynek egyöntetűségét komoly anyag- és energiabevitellel kell biztosítani, hogy ne hulljon szét a gyomok, a gombabetegségek, valamint a rovar- és egyéb kártevők martalékává megnegyedelődött termésátlagokkal. Egyszóval a vonzó zöld élet mindig is kevesek privilégiuma marad Magyarországon, a többségnek meg kell elégednie a mezőgazdasági tömegtermelés áruival, mert a biotermelés alacsony termésátlagaival, csekély gépesíthetőségével a lakosság pár százalékát képes ellátni, illetve kevesen tudják azt megfizetni.

Most azonban, hogy elmúltak a táncos évek, vezeklésképpen szeretnék megosztani néhány gondolatot az olvasóval, amit akkor mélyen eltitkoltam a felhevült biológusok elől.

Nem sokkal a rendszerváltás előtt elgondolkodva álltam egy, a Cserehát setét mélyében található szántóföld mellett az ottani téesz elnökével. Jómagam érdeklődően figyeltem a terület kavicsokkal borított földjét, ahol a gyom között itt-ott kiállt valami arasznyi kalászos, ami alaposabb szemrevételezés után búzának bizonyult. Kérdésemre, miszerint az aratás körömollóval fog-e megtörténni, az elnök elnézően mosolygott, közölve, hogy ez egy lejelentett búzatábla, és a csekély aranykoronájú földek után járó állami támogatást aratják le, nem a gabonát. Meg aztán a biztosítási pénzt is, egy kicsi, de azért már értékelhető jégkár ellentételezéseként.

Aztán még abban az évben hasonlóképpen elgondolkodva álltam egy valahol a Bodrogközben található szántóföld mellett az ottani téesz agronómusával. Hogy igazából kinek volt a bögyében a Bodrogköz vízi világa, azt nem tudni, mindenesetre nagyszabású programot dolgoztak ki a terület lecsapolására. A drénezett földek vizét remek gyűjtőcsatornákba vezették, amelyek azután gerinccsatornákba csatlakoztak. Csekély problémaként csak az merült fel, hogy a befogadó csatornákat rosszul méretezték, miáltal azok a vizet jobb esetben nem vezették el, rosszabb esetben visszadolgozták a földek alá, így ez esetben a búzát a nád között kellett keresni.

Aztán megjött a rendszerváltás. Sokan említik rendszerdöntés ügyében érdemeiket, de az igazság az, hogy azon a ponton túl egyszerűen nem volt tovább, a rendszer csak úgy összeomlott. Egészen egyszerűen ennyi és ekkora hülyeség nem létezhetett tovább magától.

Ez a mezőgazdaság területén, ami a legszebb arca volt a szocializmusnak, azt jelentette, hogy a természettel szemben valamiféle technokrata erőszakpolitikát folytattunk. Úgy gondolták, hogy ha növeljük a ráfordításokat - például a műtrágyát 6 kilogramm per hektár per évről 245 kilogramm per hektár per évre össz nitrogén- foszfor-, káliumkimutatásban, vagy a növényvédőszer-felhasználást ugyanezen idő alatt (az ötvenes évektől a kilencvenes évekig) 13 kilogramm per hektár per évről 64 kilogramm per hektár per évre, akkor az ugyanilyen arányban meg kell hogy látszódjék a terméseredmények emelkedésében is.

Nos, ez nem történt meg. Elindult az ördögi spirál, és a végén azt lehetett tapasztalni, hogy egyre több ráfordítással fajlagosan egyre kevesebb eredményt kapunk. Ugyanakkor sikeresen szétműtrágyáztuk a Balatont, híg trágyával elszennyeződött megannyi föld alatti vízkészlet, arról nem is beszélve, hogy az akkori remek gyomirtók, a triazinszármazékok a kerítésoszlopot is kivitték és egyáltalán nem akartak lebomlani. További válaszreakcióként csúnya nagy szőrös rezisztens gyomok szaporodtak meg, és a régi, kedves kis kártevők - mint a hagymaszagú tarsóka, a nyári hérics, a nagy gombafű (7 centiméter) vagy a konkoly - úgy visszaszorultak, hogy védettek is lettek mára.

Egyszóval mezőgazdaságunk is elérte az erőpolitikai szemléletű intenzív növekedésének a végpontját, majd büszkén kivonult az orosz piacról. Azt tudni kell az akkori exportpolitikáról, hogy egy igen bonyolult klíringrubel-elszámolás keretében puha termékért puhát, kemény termékért keményet kaptunk vissza orosz barátainktól, melyek között a magyar keménységet az agrár-, élelmiszer-ipari termékek képviselték a kőolajjal szemben.

Ezek után kárpótolták a gazdákat az akár mosógépre is beváltható kárpótlási jegyekkel, bár tapasztalataim szerint általában mindig a korábbi vezetőségnek sikerült legjobban kárpótolnia magát, hogy aztán a jegyekből összeharácsolt törpebirtokokon továbbra is úgy akarjanak gazdálkodni, mint egy kis magántéesz, de még inkább olyan álmokat dédelgettek, hogy földjüket százszoros áron megveszi egy multi áruházlánc, vagy kisajátítja egy autópálya-építkezés.

Sokan voltak, akik zsebszerződéseket kötöttek osztrák és német gazdálkodókkal, akik, tisztelet a kivételnek, úgy viselkednek hazánkban, ahogy otthon sohasem mernének. Több olyan gazda ismeretes, aki, miután megtudta, hogy legelőjének, földjének szélén van egy lápi nyúlfarkfüves vagy kockás liliomos foltocska, ami esetleg védettségre tarthat igényt, másnapra beszántotta az egész értékes területet, nehogy már valamiben korlátozzák földbirtokos jogait.

De legyünk őszinték, nem csak a példának hozott külföldieket jellemzi ez az alapvető természet iránti érzéketlenség. A szerves trágya kihordása a védett láprétre, a vízelvezető árkok beszántása, tarló felgyújtogatása és az építési törmelék meg egyebek legelősarkon vagy vízmosásokban való leterítése szinte általános jelenség.

Márpedig a gazdálkodás úgy ér valamit és úgy nyereséges, ha a természet súg, hogy mit tehetünk az ő birodalmában. Mire ad javakat kis ráfordítással, és mi az, amivel egyáltalán nem érdemes próbálkozni. És ez nem valami zöld halandzsa, hanem kőkemény gazdasági racionalitás.

Magyarország természeti erőforrásait ugyanis olyan kettősség jellemzi, hogy lehetőségeiben ugyan sokkal jobb, mint az EU átlaga, ellenben sokkal sérülékenyebb is, többek között a medencehatás miatt. Tanulmányok szerint másfél millió hektár intenzív művelése nem gazdaságos több szempontból sem hazánkban, ami nem azt jelenti, hogy ezeket a területeket teljesen vissza kell adni a természetnek, hanem legelőként, erdőként vagy másféle műveléssel érdemes hasznosítani. Lehet, hogy sok helyen el kellene felejteni már egyszer a mélyszántásos hagyományt is, amellyel fölöslegesen nagy energiaráfordítással készítünk holt és szerkezet nélküli talajt. Nehéz persze túllépni mindezen, de hát egyszer a boszorkányégetést is abbahagyták egykoron, mert rájöttek, hogy mégsem egy okszerű dolog.

Végül pedig tudatosulnia kellene, hogy amin gazdálkodunk, az az országunk maga. Sokszínű ország sokszínű lehetőségekkel - ezt nem kellene elfelejtenünk. Nem véletlenül alakulnak nálunk, a vidéki Magyarországon sorban a finn, holland és német kolóniák. Mi dolgozni járunk ki oda, ők élni jönnek ide. Még élhető, emberi életet.

ifj. Vasuta Gábor, Molnár Péter

2017. január 22., 18:45 szerző: ifj. Vasuta Gábor, Molnár Péter fotós: ifj. Vasuta Gábor, Molnár Péter

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...