Önmagunkban rátalálni Istenre

Úgy érzik, hogy a világi dolgok felé fordulva önmagukra lelhetnek, pedig sokszor pont ez az, ami megakadályozza őket abban, hogy kiteljesedjenek – utal saját élettapasztalataira is Östör Dániel lelkipásztor, aki augusztustól teljesít szolgálatot a Jézus Szíve-plébánián.

A huszonhat éves fiatal lelkész szerint az emberek többsége sztereotípiákkal közelít az egyház felé. Erre legjobb példa az édesapja, aki nehezményezte az atya döntését eleinte, mert úgy gondolta, hogy a papi hivatás egy holt mesterség, amiben a fia nem tudna kiteljesedni.  Ám miután látta, hogy Dániel boldog, megtalálta a helyét és teljes életet él, elfogadta a fia elképzeléseit.

– Középiskolás koromban nem volt túl mély a hitem. Sok behatás ért, ismerkedtem az élettel, mint általában a tinédzserek. Ez egy kritikus időszak volt, mások is ebben az életkorban távolodnak el leginkább a hitüktől tapasztalatom szerint. A fiatalok a világ felé, önmaguktól pedig elfordulnak. Szerencsére engem a vasárnapi liturgiák és a templomi közösség megtartott a hitemben. A vallásos életünk és a hitünk nem mindig párhuzamosan fejlődik. Hosszú idő volt, míg megtaláltam az egyensúlyt, de ez egy természetes folyamat, melyen mindenkinek át kell mennie – fogalmaz Dániel atya.

– Folyamatosan alakul a vallás és a hit kapcsolata, annak következtében, hogy miket tapasztalunk. Sokan úgy vélik, hogy az egyházban elveszett az az Isten, aki megragadta őket, de én törekszem rá, hogy a felszínen maradjon, így közelítek a fiatalok felé is – mutat rá az általa képviselt szemléletre a lelkész.

Úgy tűnik, manapság a fiatalok elzárkóznak a vallás elől, pedig ez nem igaz, attól tartózkodnak csupán, amit nem értenek, vagy ami idejétmúltnak tűnik számukra.

– A középiskolások nem kedvelik a halott dolgokat, lehet az a Miatyánk vagy éppen az egyház maga, ha nem fordítjuk le az ő nyelvükre, akkor nem foglalkoznak vele. Ám amiben van élet – és itt most nem a pörgésre vagy az önkívületi állapotra gondolok, hanem arra a vitalitásra, amihez közük van –, az egyből vonzó lesz. Amíg a Miatyánk halott betű csupán, addig nem követelhetem meg senkitől, hogy imádkozza velem, úgysem lesz őszinte, de ha leülök a fiatallal, és megkérdezem tőle, hogy mit jelent neki az atya vagy az édesapa, amiről el tudunk beszélgetni, onnantól megelevenednek a holt szavak. Személy szerint én nagyon szeretek ezekbe a nehéz témákba belekezdeni a tinédzserekkel, mert hihetetlen gazdagság van mögöttük, csak meg kell küzdeni a bennük lévő válaszokért, mert ami számunkra evidens, azt egy teljesen vallástalan fiatalnak elmagyarázni már kihívás – fejtegeti Dániel atya, aki szerint a legnagyobb probléma az, hogy a kamaszokkal gyakran a családban sem beszélgetnek igazán az őket érintő élethelyzetekről, problémákról.

– Isten megismerhető a külvilágból, a természetből és önmagunkból is. A srácoknak arra lenne szükségük, hogy önmagukba tekintsenek, és megbeszélhessék a gondolataikat másokkal. Így számos sérülést fel tudnának dolgozni, és biztos vagyok benne, hogy az önismeret révén Istennel is találkoznának. Igényük lenne rá, de a legtöbben nem tudják, miként induljanak el az úton, ebben vagyok a segítségükre. Az egyházat sokszor úgy állítják be, mint aki elítéli az embereket. Az egyháznak ki kell állnia az objektív igazságért. Nekünk, lelkipásztoroknak az a feladatunk, hogy mindezt eljuttassuk az emberekhez. Nincs értelme a nyers igazságot az arcukba vágni. Előbb biztosítani kell őket arról, hogy értékesek. Csak ezután kezdenek megnyílni Istenre, az egyházra – véli a fiatal pap.

Az ifjú lelkész szerint a személyes találkozások a legfontosabbak, mellyel gyakran élnek is a fiatalok a középiskolákban szervezett alkalmakkor. Ilyenkor kontroll nélkül feltehetik kérdéseiket, és beszélhetnek félelmeikről is, hiszen az atyát titoktartás kötelezi.

– Ezek a találkozások nagyon értékesek, ugyanis a fiatalok, amint eljönnek hozzám és kimondják érzéseiket, már végig is gondolják a problémáikat. Ilyenkor akár tanácsok nélkül is elindul a gyógyulási folyamat, vagy éppen a közös munka, ami a sérülések elfogadására irányul. Tudják, hogy nem ítélkezem, így az olyan cselekedeteikről is beszélnek, amit a világ egyébként elítélne, esetleg elfogadhatatlannak minősítene – meséli a lelkipásztor.

Dániel atya elmondása alapján mindenkiben van egyfajta árnyékvilág, amiről nem szívesen beszél. Ezek azok az élmények, melyek még feldolgozásra várnak. Ahhoz, hogy lelkileg is teljes életet élhessenek az emberek és köztük a fiatalok is, ezekkel is szembe kell nézniük.

– A lelki sérülések minden emberhez hozzátartoznak. Ha jól kezeljük őket, és szembenézünk velük, akkor ezek lesznek azok az erőforrások, amelyek fejlődésre serkentenek minket. Ezek által válunk felnőtté, és általuk ismerjük meg igazán mélyen önmagunkat. Azt gondolom, hogy ha merjük ezeket a hit fényében nézni, akkor rájövünk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a gyógyulás útjára lépjünk: kinek kell megbocsátanunk, mit kell elengednünk. Nem tukmálom rá senkire sem a hitemet, csupán azt szeretném, ha megértenék, mennyire fontos önmagunkba nézve rátalálni arra az Istenre, aki igazán szeret minket – zárja gondolatait a lelkész.