Zene

2014.08.22. 14:32

Istenhez szárnyaló hangok

Veszprém – Lélekemelő hangversennyel ért véget az ötrészes régizenei koncertsorozat a Kolostorok és kertek rendezvénytéren található jezsuita templomban: augusztus 19-én Vikman Pál vezényletével Schütz és Buxtehude művei csendültek fel.

Gidai Judit

Altum silentium (mély csend, mély hallgatás), ezt a Vergilius Aeneiséből vett kifejezést választották a muzsikuscsapat nevéül, amely Veszprémben és a környékén élő vagy a városhoz kötődő énekesekből, zenészekből áll, és az utóbbi hónapokban már harmadik alkalommal örvendeztette meg a közönséget különleges barokk művek előadásával.

A barokk zene a csendből indul ki, és a hallgatónak is meg kell teremtenie magában a belső csendet ahhoz, hogy igazán befogadhassa a műveket, hogy szárnyalni tudjon velük, hogy felemelhessék. Erre utalt talán Heine is, amikor azt írta: ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene. Wittgenstein Tractatusában úgy fogalmazott: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Merthogy létezik a kimondhatatlan (Isten).

Létezik, és ha beszéddel talán nem is, de a zenével fölemelkedhetünk hozzá, már-már misztikus közelségbe. Ezt a csodát teremtette meg a hallgatóság számára a kedd esti koncert.

A hangverseny első részében Dietrich Buxtehude két kantátája (Klaglied és Herr, wenn ich nur Dich hab), valamint Heinrich Schütz O bone Jesu című műve hangzott el. Különösen a szopránszólókat kell kiemelni: Siklósi Viktória és Kohári Bernadett éteri tisztaságú hangja hátborzongató szépséggel szólt.

Az igazi különlegességet azonban Buxtehude Membra Jesu Nostri (Krisztus urunk testrészei) című, hét részből álló kantátaciklusa jelentette. A Magyarországon eddig ritkán előadott művet a dán–német komponista 1680-ban írta, és a barokk passiókkal ellentétben, amelyek az evangéliumok szövegét használták fel, Buxtehude egy 13. században élt szerzetes, Leuveni Arnulf Salve mundi salutare kezdetű passióciklusát tette műve középpontjába. Arnulf nem Krisztus szenvedéstörténetének eseményeit írja le, hanem a belső, lelki történéseket.

 

A hét kantáta a keresztfán függő Megváltó testrészeiről szóló elmélkedés, a következő sorrendben: 1. A lábaihoz; 2. A térdeihez; 3. A kezeihez; 4. Az oldalához; 5. A mellkasához; 6. A szívéhez; 7. Az arcához. Mintha a Golgotán, a kereszt tövében állna, s fejét lassan felemelve szemével végigjárná az elkínzott test tagjait.

Buxtehude zenéje és annak veszprémi előadása pedig a hallgatókat emelte fel egyre magasabbra.

A kantáták bibliai idézettel kezdődnek, majd kórusconcertók és szólóáriák váltják egymást, az utolsó kantáta kivételével szinte azonos szerkezetben. A korábban már említett szoprán szólisták és az altot énekelő Suda Magdolna, valamint Somfai Katalin, a tenorista Lukács Elek és a basszista Csuka Marcell mellett a kórus és a zenekar összes tagját név szerint lehetne dicsérni. De leginkább és elsősorban Vikman Pál karmestert, aki megálmodta és létrehozta ezt a koncertet, a maximumot kihozva az együttes minden tagjából.

Kicsiny, talán vagy harmincfős csapat teremtette meg a csodát, de amikor az utolsó kantáta végén felcsendült az Amen tétel, úgy szólt, mintha száztagú kórus énekelné. Beleremegtek a falak és a lelkek.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!