A zene a közös nyelv - Interjú Richter Gáborral

- Azt hallottam művészektől, hogy még annak is nehéz kitűnni, aki igazán tehetséges. Nehéz megtalálni az utakat a lehetőségek felé. Az Ön esetében mi jelentette a kulcsot a sikerhez?

- Aki tehetséges, az kitűnik. Hogy talál-e munkát, az már nem csak rajta múlik. Magyarországon nehéz zenészként munkát találni, legalább is 10 éve az volt. Gyakorlatilag ezért is kellett kimennem Németországba. Magyarországon semmi lehetőség nem akadt egy trombitásnak, mert az összes állás be volt töltve. A többi hangszeres helyzetéről nem érdeklődtem, de kétlem, hogy jobb lett volna. Igazából nem is dolgozni mentem ki Németországba, hanem tovább tanulni. A Zeneakadémián, amikor negyedéves  voltam, tehát volt még egy évem a diplomáig, nyugdíjba ment a trombita tanárom. A Berlini Filharmonikusok szóló első trombitása, Velenczei Tamás lett a főtárgy tanárom. Mielőtt kitűztem volna a diplomám időpontját, megkérdeztem Tamást, hogy mi lenne, ha halasztanék, így akár még két évet is tanulhatnék nála. Erre azt válaszolta, hogy nem szükséges halasztani, inkább próbáljam meg a felvételit a Karajan Akadémiára (a Berlini Filharmonikusok Zenekari Akadémiájára), mert ő ott is tanít, a zenekaron belül, és ha sikerül a felvételi, még a zenekarban is játszhatom, zenekari tapasztalatot is szerezhetek. Mondanom sem kell, hogy leesett az állam, amikor belegondoltam, hogy a nagy Berlini Filharmonikusokkal zenélhetnék együtt.

- Elmentem tehát a próbajátékra és sikerült, egy hónapra rá pedig lediplomáztam. Nem volt egyszerű a kettőre párhuzamosan készülni, de így van ez, ha az ember végzős: záróvizsgák és felvételi vizsgák egymás után. Mindenkinek ismerős a helyzet, nem kell ecsetelni. Aki viszont külföldre megy tovább, annak ugye ott van még az idegen nyelv, az eltérő szokások, szabályok.

- Nekem tehát Tamás jelentette a kulcsot a sikerhez, mert ha ő nem javasolja, hogy menjek ki hozzá Németországba, akkor nem hiszem, hogy magamtól belevágtam volna egy ilyen nagy váltásba, mert akkor még nagyon  anyaföldhöz-ragadt voltam. Sőt, még a berlini időszak alatt is azt tervezgettem, hogy inkább majd otthon próbálok állást találni. Berlin akkor még túl nagy város volt nekem, ráadásul elég sokat voltam otthon az egy és háromnegyed év alatt, két-három hetet egyhuzamban, ami után mindig gyomorgörcsöm volt kimenni. Sokszor volt honvágyam. Ez nem volt egy kellemes élmény, de semmit sem csinálnék másképp. Akadémistaként a zenekarozás nagyon izgalmas, változatos, jövedelmező volt és nélkülözhetetlen a próbajátékokhoz, pláne a berlinieknél.

- Mit ad Önnek Németország, ami miatt már évek óta ott él?

- Egzisztenciális biztonságot. Ez egy nagyra becsült munka, magas színvonal minden téren és évszázados tradíció, aminek köszönhetően a zenekar remélhetőleg nem manapság fog megszűnni. Emellett profi munkahelyi körülményeket, fantasztikus kollégákat és főnököket, kiegyensúlyozott munkamorált. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nincs sok fölösleges beszélgetés a próbák alatt, ami engem nagyon tud zavarni, és tűkön se kell ülni minden nap. Ráadásul Lipcsében ismertem meg a feleségemet, aki szintén magyar, Békéscsabáról származik.

- Mit gondol a magyar művészeti életről? Miben különbözik esetleg a kintitől?

- Nagyon ritkán volt szerencsém otthoni zenekarban dolgozni, nem sűrűn kaptam haknit. Az az érzésem, hogy a németek komolyabban, talán kicsit lelkiismeretesebben, vagy egyszerűen csak lelkesebben, szívesebben dolgoznak. Az oka talán az lehet, hogy kint jobban megbecsülik a zenészeket úgy anyagiakban, mint szellemileg. Nem akarok megbántani ezzel senkit sem és hangsúlyoznám, hogy csak ismerőseim elmondása alapján tudok nyilatkozni.

- Vállal- e vendégszereplést itthon? Hívják-e?

- Mostanában sem hívnak haza kisegíteni, de most sem hiányzik. Biztos stresszes lenne, mert mindenki azt várná el, hogy makulátlanul teljesítsek. De lehet, hogy ez csak régi hiedelem részemről. Ha hívnának, lehet, hogy egyszer bevállalnám, hogy milyen érzés.

- Mik a szakmai tervei, céljai? Meddig tervezi, hogy kint marad?

- Szakmailag éppen tavaly fejeztem be egyik nagyszabású tervemet, ugyanis a mannheimi főiskolán végeztem el egy posztgraduális utánképzést, amit Konzertexamen-nek hívnak a németek. Az egyetemi diploma után lehet erre jelentkezni. Célom, hogy 67 éves koromban is jól tudjak fújni, hogy a munka ne jelentsen stresszt, és utána ebből a zenekarból menjek majd nyugdíjba. Ahogy ebből ki is derül, itt szeretnék maradni Lipcsében amíg dolgozom, utána benne van a pakliban, hogy egy kis házikóban a Balaton partján töltsük napjainkat. Lipcsében egyébként éppen lakásvásárlás előtt állunk kedves feleségemmel. Jelenleg ez a fő feladat, aztán nászút, mert esküvőnk már augusztusban megvolt.