József Attila versei

A hivatalos kultúrpolitika sokáig kizárólagosan kommunista proletárköltőnek állította be József Attilát, s így nemzedékek sora nem is ismerhette meg istenes verseit, amelyek költészetének meghatározó értékei, mutatott rá Ebele Ferenc nyugalmazott atya, egykori magyarpolányi plébános, aki rendhagyó módon irodalmi előadással lepte meg hallgatóságát nemrég a Szaléziánum Érsekségi Turisztikai Központban a Magyar katolikus kultúra rendezvénysorozatán. A programban versek felolvasásával közreműködött az atya jó barátja, az emlékezetes Polányi passiók Jézusának megformálója, Keresztes János színművész, a Veszprémi Petőfi Színház művészeti titkára. 

Előadásában az atya az istenkereső költőt mutatta be, aki verseiben hol tagadja, hol birkózik Istennel, s gyakran alázattal fohászkodik hozzá. Utolsó éveiben, súlyos idegbetegségével küzdve már érezhető, hogy rátalált az Úrra, rátalált hitére, mondta. Árvasága, nyomorúságos élethelyzete és ebből fakadó, egész életét végigkísérő mérhetetlen szeretetvágya gyönyörű szakrális versekre ihlette őt.

A versdélutánon elhangzott az első zsengék közül a Kedves Jocó!, majd kora ifjúságának nagy istenkereső versei (Keresek valakit, Csöndes estéli zsoltár, Keserű nekifohászkodás), valamint az egyre öntudatosabb hangú Istennel folytatott párbeszédes versek (Uram!, Nem emel föl, Bukj föl az árból), s végül a vallomásszerű, szinte zsoltáros hangvételű költemények is szót kaptak, mint a Bibliai és az Isten (Láttam, Uram a hegyeidet ).