Reindl Erzsi néni diáklányként élte meg 56-ot

- Október 22-én a veszprémi tanítónőképző utolsó évfolyamának negyedéves tanulója voltam, mi voltunk ott az utolsó tanítónőképzősök, velünk megszűnt Veszprémben a tanítónőképző. A kollégiumban a vidéki diákoktól furcsa híreket hallottunk, hogy valami megmozdulásra készülnek a budapesti egyetemisták. Szokatlan volt hétköznap, hogy este, amikor tanulni szoktunk, nagy zsongás volt, a szülők látogatták a gyerekeket. Az is furcsa volt, hogy másnap az iskolában a hangszóróból Beethoven-szimfónia szólt. Orvoshoz kellett mennem az arcüreg gyulladásom miatt. A mai Hangvilla utcájában volt a rendelő, vizsgálat közben láttam, ahogy az iskolások forradalmi dalokat énekelve vonulnak. Lázas beteg voltam, de mentem a többiekkel az egyetemhez, ahol Nemecz Ernő türelemre intett bennünket. Nem tudhattuk, mi készül. A Dózsavárosba vonultunk, de akkor már hozzánk csapódtak felbőszült, bor szagú, túl hangos emberek, akik azt kiabálták, hogy követeljünk! - emlékezik Erzsi néni, akit aztán az iskolában Kirchner Ödönné kért, hogy őt segítve vigyázzon a társaira, nyugtassa meg őket.

(Fotó: Tóth B. Zsuzsa)

- Idegesítő volt minden, a rádióban azt hallottuk, hogy a pesti diákok a Szovjetunió ellen hangolják a népet. Aztán később egy tornaóra után a kollégium igazgatónője, Vas Lászlóné közölte, hogy a Megyei Tanács utasítására három órán belül az összes diákot el kell tüntetnie a kollégiumból. A mai Óváros téren volt akkor a buszpályaudvar, szerencsémre jött egy tapolcai buszvezető, Hobok Dani bácsi, ő segített nekem és társaimnak, hogy a legszükségesebb holmijainkkal együtt felszállhassunk az egyébként borzasztóan zsúfolt járatra. Tapolcán az utcán ideges, szaladgáló embereket láttam, akik a forradalom, egyetemisták, fegyverkezés szavakat kiabálták. Otthon a szüleim mondták, hogy furcsa események zajlottak a napokban. Tóth Pistát, a város egyik közkedvelt lakóját lelőtték. Nem értettem, milyen forradalom ez, hogy a mi kis lakóhelyünkön már halálesettel kezdődik? A sziréna hangja is borzasztó volt, hiszen hallottam már eleget a második világháború idején. Tanulnom kellett volna a vizsgákra, és aggódtam a nővéremért, aki Budapesten volt. Ha Tapolcán már lőnek, akkor mi lehet ott? Nem szívesen mozdultam ki otthonról, de a rokonokhoz szerettem volna beköszönni. Útközben valaki ajánlotta, hogy vegyek konzervet, de már nem kaptam. Fel kellett készülni a nélkülözésre. Később hazatért a nővérem, azzal, hogy tankokat láttak Tapolcán és hogy nőtüntetés van a városban. Azt mondták, a templomba megy mindenki imádkozni. Odamentem. Sokan voltak, a tömegben György Lajos plébános beszélt. Mindent, amit papi mivoltából elmondhatott, mindent elmondott. Úgy vélte, olyan megmozdulás várható, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Arra kért bennünket, hogy ne legyünk meggondolatlanok, ne hőzöngjünk. Próbáljunk békességben maradni. Ha az oroszok netán megint jönnének, ne jusson eszünkbe ellenállni, mert hatalmas a túlerő. Ez sajnos beigazolódott – mondja Erzsi néni, aki csak sokkal később tudta meg, hogy György Lajosról az a hír járta, hogy békepap volt.

- Akár az volt, akár nem, ez, hogy a tapolcaiaktól azt kérte, hogy ne legyen ellenállás, ne legyen több véráldozat, ne csináljanak semmit meggondolatlanul az emberek, ez bizonyára nagy szolgálat volt akkor a városnak. Se előtte, se azóta nem hallottam olyan bőszen imádkozni embereket, amint amikor ő mondta a könyörgést a litániában. Ha György Lajos életében semmi jót nem tett volna, csak ezt a nyugtató javaslatot, akkor sem élt volna hiába. Én biztosan nem mentem volna egyik orosz ellen se, nem csak azért, mert eszközöm nem volt, hanem mert csöpp termetemnél fogva a lehetőségét sem láttam volna – szögezi le Reindl Erzsébet. Emlékei között él még egy történet, amikor édesapja behívott a házukba egy orosz katonát. Csikorgó hideg volt, este hat után kijárási tilalmat rendeltek el.

- A függöny mögül leselkedve láttuk, ahogy az orosz katonák föl-le sétálnak, figyelnek. Egyszer azt vettük észre, hogy az egyik nagyon toporog, kezét lehelgeti, összegörnyed a hidegben. Apám kinyitotta az ajtót és intett neki, hívta befelé. A katona körülnézett, nyilván félt, de bejött. Mutattuk neki a kályhát, meg a térképet, hogy tudja-e egyáltalán, hol van. Tudta. Mondta, hogy kijevi, Budapestre vezényelték, onnan került ide. Gépipari technikumot végzett, jámbor, tanult fiú volt. Elárulta, hogy örülne, ha hazamehetne a családjához. Nem akar hivatásos katona lenni, dolgozni szeretne. Megmelegedett aztán mennie kellett. Később még egyszer bejött hozzánk, aztán nem láttuk többet – emlékezik Erzsi néni.

Mindezeket elmondta Hangodi László történésznek is, aki könyvében feldolgozta a tapolcaiak 1956-os emlékezéseit. Erzsi néni méltatásában azt írja, hogy neve Tapolcán egyet jelent a helytörténet, hon - és népismeret jelenlevő valóságával. Erzsi néni nevéhez ugyancsak több kötet írása fűződik, legutóbb Ismerőim és ismerőseim című kötete jelent meg helytörténeti, honismereti írásaival.