Újabb kortyra várva a focisivatagban

Az Európa-bajnokságot követően kedden lép először tétmeccsen pályára a magyar labdarúgó-válogatott, amely 2016 jelentős részében könnyes-mézes örömmámorban úsztatta a szurkolókat. Úgy ittuk (mit ittuk, locsoltuk, spricceltük!) a sikert, mint aki hetekig szomjazott egy sivatagban, nagyon jólesett, csak azt felejtettük el, hogy a sivatag nem szűnt meg létezni. A szomjúság pedig még a korábbinál is nagyobb.

Az Eb-eufória után szép reményű (?) klubcsapataink nagy sörényű, de fogatlan oroszlánként léptek pályára a nemzetközi kupákban, az NB I-es bajnokik jelentős része, valljuk be, kutyát nem érdekel (hol vannak a franciaországi tízezrek?), focistáink külföldi jelenlétének értéke pedig nemhogy nem emelkedett az egekbe, inkább csökkent.Utóbbinál álljunk meg egy pillanatra! Miközben mi fejben könnyedén eladjuk Kleinheislert, mondjuk a Dortmundnak, Nagy Ádámot meg a Benficának, be kell látni, hogy a valóság ennél jóval bonyolultabb.

A magyar futballnak, futballistának mélyről kell ismét imázst építenie, így a kicsit is meg kell becsülni, ugyanakkor a Dzsudzsák-féle mahacskalai magyarázkodással kapcsolatban a fél ország nézett az égre: ugye ez csak valami vicc? Aki olyan helyzetbe kerül, az igenis játssza ki a legjobb lapjait, ez nemcsak az ő, hanem a magyar labdarúgás érdeke. Ha pedig nem teszi, az sem baj, az ő döntése, de ne beszéljen félre, mert nem illik belerúgni abba, akit amúgy is hülyének néztünk.

Tehát most megint a nemzeti együttes maradt nekünk, de azért csak óvatosan, egyetlen csapat nem cipelheti a vállán egy ország labdarúgásának minden búját-baját. Szóval mielőtt ebben a kárpát-medencei kis focisivatagunkban megint rátapadnánk a válogatott kulacsára, gondolkozzunk egy pillanatra: nem lenne érdemesebb inkább öntözni?