Krámli Ida segít a nehézsorsúakon

Különösen a családsegítők munkája tetszett meg neki, ezért egy idő után munkaideje felét a családgondozás töltötte ki. Erre az időszakra visszagondolva azt mondja, avval, hogy segített a hátrányos sorsúakon, magának is örömet szerzett, jót tett a lelkének. Volt olyan értelmileg akadályozott fiú a pártfogoltjai között akkoriban leginkább a fogyatékos szót használták -, akivel később a mostani munkahelyén is találkozott. Ennek a családnak az életét 20 éve kíséri figyelemmel, ha kell, segít nekik ügyes-bajos dolgaik intézésében.

Krámli Ida azt mondja, sokaknak köszönheti, hogy megkapta a Hornig-díjat Fotó: Penovác Károly

- A 90-es évek elején a fogyatékkal élők szülei és a szakemberek vetették fel, hogy jó lenne olyan intézetet létrehozni, ahol az iskolából kikerült, tankötelezettségüknek eleget tevő, értelmileg sérült fiatal felnőttekkel foglalkoznak, fejlesztenék őket emlékezik vissza a Hornig-díjas Krámli Ida, a Göllesz Viktor Fogyatékos Személyek Nappali Intézményének vezetője. Elődünk, az Éltes Mátyás Fogyatékosok Nappali Intézménye 1992-ben, a hozzá szorosan kapcsolódó Gondozóház 2004-ben alakult. Az első két hónapban a város szociális alapítványa finanszírozta a költségeinket, majd a következő évtől már szerepeltünk a veszprémi önkormányzat költségvetésében. Fél év múlva költöztünk át a dózsavárosi orvosi rendelő épületében lévő, mindössze 20 négyzetméteres tornateremből ahol több mint tíz fiatalról gondoskodtunk az egyik Gábor Áron utcai panelház földszinti helyiségeibe. A házbeliek nem fogadtak bennünket túl barátságosan. A szülők féltették a mieinktől a gyerekeiket, hogy majd bántják őket, ami persze soha nem történt meg. Hogy elfogadjanak bennünket, szemetet szedtünk, parkosítottunk a ház körül, majd kolléganőm, Aranyos Tímea remek ötletére egész nyáron közös játszóházat, kézműves foglalkozásokat vezettünk a parkban. Az ott lakó anyukák aztán délelőttönként már ránk bízták csemetéiket. Később már ők ajánlották fel, hogy béreljük ki a lakóközösségtől az épület többi szabad helyiségét is. Ennek azért is örültem, mert tudom, hogy az ilyen hatásokra az ép gyerekek felnőttként elfogadóbbak lesznek, mint bárki más. E téren úgy érzem, hogy a társadalom ma már sokkal több szeretettel, megértéssel viseltetik a gondozottjaink iránt. Csak foglalkoztatni ne kelljen őket, mert akkor előjön az állásféltés.

Hát igen, ez a legnehezebb: munkát adni. Az első években a budapesti Főkefe Nonprofit Kft. különböző használati tárgyakat készíttetett a fiatalokkal. Aztán 1995-ben, az újabb helyiségek ünnepélyes átadáskor, a kft. igazgatója felajánlotta, látva, hogy milyen rendezett, tiszta körülmények között folyik a munka, hogy a jövőben itt töltsék meg a Kinder-tojások kapszuláit a mini játékok alkatrészeivel. Figyelmet, finom kézmunkát igénylő, négy évig tartó tevékenység fejlesztő jellegű volt, aminek örült az intézmény apraja-nagyja. Annak már kevésbé, amikor Budapesten a minőségellenőr egy hiányos kapszula miatt visszaküldött legalább 20 zsák, több mázsát nyomó terméket. Ekkor az intézmény munkatársai egyenként nézték át a dobozokat, illetve később már elég volt megrázniuk, hogy tudják: benne van-e a kisautónak mind a négy kereke.

- Boldogok, hogy pénzt keresnek, így ők is hozzájárulnak családjuk költségvetéséhez. Segítek az anyukámnak! hallom egyiktől-másiktól. Megmutatják, ha új ruhaneműt vettek a keresményükből. Szemükben ott csillog a büszkeség. Ma is mosolyog a lelkem, ha eszembe jut egy kedves, régi történet, amikor még zárt borítékban kapták meg a pénzüket. Az egyik fiú rémült arccal állt elém: Ida néni, én nem kaptam fizetést! Dehogynem kapott, csak akkor éppen nem volt benne fémpénz, amitől súlya lett volna a borítéknak Nagyon szerették például a tollakat összeszerelni, ma szőnyeget, lábtörlőt készítenek, viszont nem mindenkinek megy a dosszié-hajtogatás. A pénzük egy részét félreteszik a nyári, közös üdülésre.

Két évtizede, hogy először járt a csoport Balatonszepezden, majd hat év után mivel nem javultak a körülmények átpártoltak a borgátai melegvizes fürdőbe, ahol a személyzet szívébe zárta őket. Mivel az étteremben segítettek leszedni az asztalokról a tányérokat, a tulaj ugyanolyan kötényt varratott nekik, mint a dolgozóinak. Az egyhetes nyaralás végén a búcsú eddig minden évben könnyesre sikeredett Borgátára a hatvan gondozott közül általában 35-en mennek el, aminek részben anyagi és egészségügyi okai vannak.

A 20-30 év közötti fiataloknak délutánonként fejlesztő foglalkozásokat tartanak. Kicsit diákoskodnak , írnak, olvasnak, számolnak vetélkedő címszó alatt. Sokan szeretnek táncolni, jógázni, rajzolni, kézimunkázni és persze lovagolni a hidegkúti Fehér-tanyán. Mindezekre senkit nem kényszerítenek, ugyanis felnőttként kezelik őket.

Többüket megérintette a szerelem mámora, párkapcsolatok alakultak ki. Napközben kézen fogva járnak, a fiúk délutánonként hazakísérik szívük választottját, s vannak olyanok is, akik együtt önállóan élnek albérletben. Ida asszony jókat derül magában, amikor a párok napközben azon civódnak, hogy este ki mosogasson el, s ki takarítson.

De vajon mit hoz a jövő a többieknek, akik a háttérből ugyan segítségre szorulnak, de érettek annyira, hogy kikerüljenek a szülői házból. Erre találták ki országos szinten a Kulcs programot, ami állami támogatást nyújt a saját otthonba való költözéshez. A veszprémi önkormányzat nem kevés pénzéből az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége égisze alatt átadtak egy felújított házat, melyben hat szoba vár egy-egy gondozottra. Itt tehetik meg az első lépéseket, hogy saját lábra álljanak.

A ház körüli intéznivaló, az intézmény igazgatása nem mindig fér bele Krámli Ida munkaidejébe, aki még 2000-ben elvégezte az ELTE-n a gyógypedagógiai és a pszichológiai szakot, majd Pécsen szociális szakvizsgát tett. Azóta is részt vesz a felnőtt oktatásban, s még korábban, nyolc éven át, mint pszichológus másodállásban a börtönben dolgozott: a lelkileg megtört, az életüket maguktól eldobni akaró rabokat kellett újból összeraknia . Egyszer az egyikük ezt írta neki: Maga a legjobb ember a világon. A kockás cédulát azóta is őrzi.

Akkor értettem meg, hogy mi tartja benne az erőt, a töretlen lelkesedést ezen a pályán, amikor elmesélte, hogy gyerekkorában együtt nőtt fel a szellemileg sérült unokaöccsével, akit sokszor meg kellett védenie az iskolában a gúnyolódó társaktól.

- A jó Istennek köszönhetem, hogy erre az útra irányított. Tíz éve hívtak ugyan háromszor ennyi fizetésért egy másik város szociális intézményének az élére, mégis maradtam. Hogy miért? Mondhatnék szép, érzelmekre ható gondolatokat, de nem tudok, és nem is akarok. Nekem itt a helyem.