Kicsit sem tökély

Többnyire és a megfelelő távolságból, tudva, hogy senki sem örömében tökéletlen. Én sem. Úgyis mindenki éppen ott tart, ahol tart. Ez tény, nulla ezotéria. Majd amikor magam jutok egy tuti felismerésre, akkor tudok továbblépni. A minap viszont arra döbbentem rá, hogy de, még mindig megfelelőset játszom. Már nem annyira a társadalomnak, nem a rokonoknak, talán már csak a belém nevelt vagy a megtanult elvárásoknak. Most így érzem.

Például amikor extra különleges programokon törtem a fejem, amire a fiam vihetném. Odaértem az oviba, előrukkoltam valamivel, és az fix, hogy akkor ő nem arra vágyott. Ilyenkor nem erőltettem semmit, csak kissé letörtem, hogy nem remekelhettem, mint csodaanyu. De ebbe kicsit ki is fáradtam. Ahogyan a kötelező játékba is. És közel sem voltam tökéletes. Mostanra végre leesett és működik, hogy „üresen” megyek, nyitottan, és ahogy találkozunk, eldől, hogyan alakul a délután. Frankón. A játék meg fantasztikus, ha azon a hullámhosszon vagyok. Ha nem, kár erőltetni. És ez a spontaneitás csodálatos. Nem az anyu, az egy ember.