Hosszú, mocskos nyár - lakásfelújítás

Kezdődött a nagy elhatározással, tervekkel, rajzokkal, válogatással, egész estés beszélgetésekkel. Folytatódott mesteremberekkel, akik pillanatok tört része alatt romhalmazt varázsoltak a házunkból mondván, majdan ebből csinálnak ők csodát. Csakhogy a bűvészmutatvány többfelvonásosra sikeredett és egy örökkévalóságnak tűnő két hónapig tartott. Ja, igen, sikerült. De milyen áron?

A hosszú és sikeres tanév fáradalmait még el sem kezdtük kipihenni (egy nyári ház-amortizációra csakis tanár házaspár képes), máris neki kellett állnunk kipakolni, utat törni 25 év tárgyi bizonyítékai között, hogy a mesterek belétrázhassanak, és ha már benn vannak, ide-oda lépegetve (megjegyzem: bravúros ügyességgel) álmennyezzenek, falat kapirgáljanak, javítsanak és fessenek.

A lemeztelenített ház sokkoló látványt nyújtott, nem beszélve az idők nyomát jelző kisebb-nagyobb lepattogzásokról, vakolathiányról, kéznyomokról, füstmaradványokról. Ami az élményt még maradandóbbá tette, az volt, hogy élére fektetve tudtunk csak aludni, fürdési lehetőségeink a nullára redukálódtak, a hajunk összeállt a portól, a körmünk lakk nélkül volt divatfekete , korgó gyomrunk zenéjét pedig csak hideg élelemmel tudtuk halkítani (azt is nomádosan, amúgy szalvétába csavarva, egyik kézben kolbász, másikban kenyér, esetleg két harapás közt ubi, és ennyi).

Kezdődött a nagy elhatározással, tervekkel, rajzokkal, válogatással (Illusztráció: archív)

A korai keléshez már hozzászoktunk, a késői félájult ágyba zuhanáshoz szintúgy. Mondhatnók: sok minden nem is változott. A napi rutinná vált hozd ide, vidd oda, hol van ez, hová tettük azt, azért némiképp megkönnyítette a forró nyarat, amiből, mondom, egy napsugaracskát sem láttunk. Jelzem, hála Istennek, mert ha láttunk volna, azt csak a hálóból vagy a hallból tehettük volna, ami nagyban megnövelte volna annak esélyét, hogy nincs tetőnk. De volt, van, ahhoz nem nyúltunk, abból jottányit sem engedtünk! Szóval napfény híján le sem barnultunk, sőt, le sem égtünk (micsoda előny!), izzadni meg a cipekedéstől, anyaghurcolástól és egyéb építkezős, karbantartós, izommozgatós gyakorlatoktól izzadtunk. A vesztett folyadékot pótlandó literszámra ittunk csap- és ásványvizet, gyomrunkra a napok végén ki lehetett vol- na írni: uszoda. Próbáltuk a sokszor kilátástalannak tűnő helyzetet humorral, mosollyal, vidámsággal és lazasággal kezelni. Mondom: próbáltuk. Hát, nem ment.

A dobozhegyeket, amik a garázsokban tornyosodtak, időközben kezdtem átválogatni, szelektálni, ügyes-szorgos kezeim munkája révén újabb csomagok születtek. Amiknek napi többször is CSÁO-t mondtunk. Vagyis mentek (párom fuvarozta őket) a Családok Átmeneti Otthonába. Ahol is már be sem csukták a kaput, mondván, fordulnak még a házátalakítók. Fordultunk is, számtalanszor. Könyvekkel, ruhákkal, játékokkal, plüssökkel, konyhai és egyéb használati eszközökkel, amiknek még a rászorulók hasznát tudták venni. A poros-mocskos hétköznapok üde színfoltjai voltak ezek az utak. Nekünk is, a CSÁO-nak is. Mindeközben alakulni kezdett a házban valami, érezhető változás volt a levegőben és a falakon. Jöhettek a festők. Jöttek. Bravúros ügyességgel... (Folytatjuk.)