Az ember küzdjön!

A hulladékot a város elhordatta, a környék pedig csendben figyelte, hogy mi lesz a továbbiakban. Röviddel a takarítás után megjelent valaki. Rokkantak számára rendszeresített elektromos közlekedési eszközön érkezett, ha megállt és leszállt, nem volt kétséges, jogos a rokkantkocsi. A feltűnt, őszes hajú ismeretlen határozott céllal érkezett: hosszú napokat töltött a tetőn, pótolta a cseréphiányt, később kerítést vakolt, ablakot cserélt, fogalmam sincs hogyan, hiszen nem állhattam ott, szájtátva bámulva a csodát. Mert számomra csodaszámba megy, hogy akkor, amikor életerős nők, férfiak mély letargiában töltik el napjaikat nulla eredmény nélkül, van valaki, aki korlátozott lehetőségei között is képes az egyetlen megoldást választani: elkezdi a munkát, akkor és ott, ahol tudja. Elkezdi, mert minden sikernek ez a záloga, az első lépés, amit meg kell tenni.

Nemrégiben megint láttam őket. Így kell, hogy fogalmazzak, mert ahogyan kinéztem a buszból, a színház mellett ott araszolt az ismerős járgány. A kormány előtti kosárban kicsi kutya ült úgy, mintha számára az lenne a legtermészetesebb közlekedési mód. Így hát már ketten vannak, és ennek őszintén örülök. Lelkierőt, kitartást, jó egészséget kívánok a továbbiakra, hiszen nekünk, többieknek igen nagy szükségünk van a jó példákra.