Gyémántdiplomát kaptam

Vagyis itt elsősorban nem az emelt szintű oklevélnek, mint inkább annak szól az elismerés, hogy szüleinknek, génjeinknek, családunknak és életvitelünknek köszönhetően megértük ezt a viszonylag magas életkort. Előzménye az aranydiploma, amelyben én tíz évvel ezelőtt részesültem. Térségünkben a szegedi József Attila Tudományegyetem nyilvántartása szerint történnek a rangos adományozások. Igen szép dolog ez. Kitartó és nemes küzdelmek után éltetik a felső fokon végzetteket.

Ahány diploma, annyiféle az átadása. Kívánság szerint részt lehet venni egy központi ünnepségen Szeged városában. Aki utazási vagy más nehézség miatt ezt nem igényelheti, az egyéni megoldást kérelmezhet. Igen alkalmas időben a lehető legkiemelkedőbb helyen engem 2014. augusztus 31-én a részben felújított csajági református templomban az iskola ünnepélyes tanévnyitó istentiszteletén köszöntöttek. A diplomát 1954. július 13-án a fővárosi Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szereztem meg. A gyakorló évet a Pápa melletti Dákán dolgoztam végig. Utána két és fél évig a megyei újság kultúr- és sportrovatát vezettem. Innen 1956-os cikkeim miatt eltávolítottak, ezután Felsőörsön tanítottam. Úgynevezett „népgazdasági érdekből” Csajágra helyeztek, ahol tanárként, igazgatóhelyettesként és tiszteletdíjas művelődésiház-igazgatóként 33 éven keresztül tevékenykedtem.

Az ünnepségen először egy régi irodalmi színpadosom, Szűcs Ferenc és két tehetséges felnőtt fia stílszerűen versfüzérrel méltányolta kitüntetésemet. Dusicza Ferenc lelkész, Verebélyi Zoltán polgármester, Máhrné Imrei Mária iskolaigazgató, majd Huszár Pál, a protestáns egyházak legfőbb Veszprém megyei tisztségviselője gratulált és további jó erőt, egészséget kívánt. Ugyanekkor a Csajági Református Általános Iskola Kiváló munkáért feliratú plakettjével ajándékoztak meg, amelyet volt kollégám, a kenesei Jákfalvi József tanár úr készített. Örömömet fokozta, hogy a templomból kifelé jövet sok volt tanítvány és kedves ismerős gratulált.

Most már csak rövid beszámoló van hátra a főiskolai évekről. Meg kell hagynom, hogy a jó barátságon és az ismeretszerzésen túl nem sok örömöm telt bennük. Az intézet küszöbét a család 350 aranykoronás tanácsi igazolásával léptem át, amely abban az időben kuláklistát jelentett. Ez azonban, talán mert sógorom volt a tanácselnök, szóban nem szerepelt a papíron, az igazgatói irodán meg a tanulmányi osztályon pedig soha nem firtatták az ügyet. Lehet, hogy ehhez mindjárt az első félévben elnyert kitűnőrendűségem és a nálam gyengébb, főként szakérettségizett társak szíves segítése is hozzásegítette őket. Ettől függetlenül szinte mindennap az aula felirati táblájára tekintéssel kezdődött, hogy nem rúgtak-e ki, miként ez több társammal történt. Ugyancsak a szülői ház vagyoni kimutatása miatt mindössze havi 150 forint ösztöndíjban részesültem, amelyet a kitűnőség is csak 260-ra növelt, holott a zavartalan megélhetést és tanulást csak az általánosan juttatott 430 Ft biztosította volna. Hazulról alig tudtak egy-egy százforintost küldeni. A nyomort, majd az ebből fakadó betegséget nem részletezem. Inkább az örömet hangsúlyozom, hogy tanulhattam; másra, fiatalos szórakozásokra nem is igen gondolhattam. Ám egész életre szóló boldogság számomra, hogy sok-sok ismeretet szerezhettem anyanyelvünkről.