Köszönet a becsületes megtalálónak

Szombaton Erzsébet nővéremhez érkeztem családi összejövetelre, köszöntésre. A parkolóban hagyva a kocsit, kezemben csomagok, virág – mint este, hazainduláskor kiderült –, a slusszkulcsot leejtettem a kocsi és a lakás közti útszakaszon.

Késő este a kellemes családi beszélgetés után indultam volna haza, de nincs kulcs. Félórás keresés mindenhol, a táska minden zugában, előszoba, lakás, lakáshoz vezető úton, de hiába.

Sógorom, feladva elveit, hogy segítsen – ő megfogadta, hogy a kocsiját senkinek nem adja át vezetésre –, megengedte, hogy hazamenjek a másodkulcsért, hiszen őt a névnapi koccintás nem engedte vezetni. Így haza tudtam vinni biztonságba a kulcs nélküli autót a másodkulccsal.

Másnap visszamentem, és kitettem egy kérést a parkolóban, ha valaki megtalálná, tudjon értesíteni telefonon, illetve nővéremet a lakásán. A vasárnap is kellemes családi együttléttel telt, de nyomasztott a tudat, hogy a kulcs elveszett, és a másodkulcs elég rozoga, alig használható.

Kedden örömmel telefonált a nővérem, hogy valaki bedobta a postaládájába a megtalált kulcsomat.

Ismeretlenül is még egyszer köszönöm neki, de ha felhív, szívesen megajándékozom, hiszen sok mindenre megtanított ez az eset. A bajban számíthatunk egymásra, és merjünk kérni egymástól. Vegyük észre a kellemetlenségben is a jót, a szépet, mert így „bearanyozhatjuk” egymás mindennapjait.

Megerősített hitemben, szeretet és jó szándékú együttérzés irányít bennünket, és nagyon sok örömet tudunk szerezni másoknak és magunknak is ilyen egyszerű dolgokkal – és nem csak karácsony közeledtével.

Szalay Károlyné Éva