Valló Péter A kávéházról, a fiatal férfi színészek hiányáról, a színházi világnapról

- Goldoni színdarabja arról szól, jók vagyunk-e vagy rosszak.

- Goldoni az egyik kedvenc íróm. Kortárs szerző volt, darabjai a korabeli olasz, a velencei társadalom anomáliáit ostorozták. Mintha egy kortárs darab lenne, ebben a felfogásban rendezem. Goldoni darabjai arról szólnak, hogyan lehet egy fajta erkölcsi minimumot számon kérni a társadalom egyedein, ez mennyire sikerül és mennyire nem. Két ember vitatkozik, az egyik szerint mindenki nagyon rossz, minden, amit tesznek, szörnyű és erkölcstelen. Ezzel szemben van a kávéház-tulajdonos, jóindulatú, jóhiszemű, aki szintén látja, hogy ezek az emberek nem tökéletesek, de azt gondolja, jó szándékkal lehet rajtuk segíteni. A szerző eldöntetlenül hagyja a kérdést, lehet-e segíteni ezeken az embereken, lehet-e az erkölcsi romlás áradatát feltartóztatni vagy sem. Határozottan állítja, hogy szétbombázza az a társadalmaikat, közösségeiket, aki ezt a fajta szemhunyós, „tudjuk, de nem beszélünk róla” közmegegyezést megsérti. A kis stiklik eltakargatásáról szól a darab. Magyarországon különösen élő jelenség, hogy apró stiklikkel, csúsztatásokkal kell a dolgokat elintézni, azokhoz hozzájutni. Ez egy örökség, amit le kellene vetkőzni, hogy egy modern állammá, modern közösséggé váljunk.

- Ez nem új keletű, nem csak napjainkban jellemzi a magyar állapotokat.

- Valóban nem, sokan a török hódoltságtól datálják. Egyfelől nagyon mulatságos, másfelől nagyon zavarba ejtő. Több téma körül is megjelenik ez az erkölcsi relativizmus: egyrészt a magánéleti ügyek, másrészt a pénz, harmadrészt a szenvedélyek, játék. Ez egy nehéz színdarab, ha az ember nem a könnyebbik végét fogja meg. Polifón szerkezet egy Goldoni darab, nem lehet elsiklani részletek fölött, minden alapos munkálkodásra szorul. Nem akartam, hogy magyar legyen, abban bízom, a közönség is észreveszi, hogy így van. Hiába hívják a szereplőket Eugeniónak és Vittoriának, nem Jenőnek és Viktóriának, attól még ugyanaz a történet.

- A veszprémi társulatot jól ismeri, ezúttal azonban vendégművészeket is hívott.

- Meghívtam Lass Beát, akit főiskolás kora óta ismerek, dolgozott nálam, a Radnóti Színházban, remélem, a közönség is megszereti. A másik kérdés a fiatal férfi színész probléma; ritka, mint a fehér holló, minden színházban hiányzik. Az embernek van egy elképzelése arról, milyen a fiatal férfi színész. A mai fiatalemberek nagy része kifejezetten lányos alkatú - ez társadalmi jelenség -, az érzékeny és túlzottan femininné vált fiatalemberek nehezen beültethetők ezeknek a színdaraboknak a zömében - nem azt mondom, hogy macsós, de - nagyon maszkulin férfi hőseibe. Ez a probléma egyik része. A másik, hogy a színházi szakma folyamatosan átértékelődik, nem olyan vonzó egy fiatal férfi számára, mint amilyen akkor volt, amikor én a pályára keveredtem. Ha belegondolunk, a kereskedelmi televíziók, azok sorozatai hány fiatal arcot „vesznek fel”, hány fiatalember van, aki megelégszik ezzel, mert ad egy országos ismertséget, viszonylag kényelmes egzisztenciát néhány éven keresztül. Ezek a fiatalemberek hiányoznak a színházművészetből, a kettő nagyon nehezen egyeztethető össze.

- Csak egzisztencia kérdése a fiatal férfi színészek számára? Ha valakinek ez az önkifejezés eszköze, nyilván ezt a pályát választja.

- Ez nagyon komplex kérdés. A színházművészet két és félezer éve létezik Európában, ez idő alatt hullámhegyeket és -völgyeket élt át, a mostaninál lényegesen nagyobb hullámvölgyeket, ennél sokkal rosszabb időket a középkorban. Tudomásul kell venni, hogy a világ kifejezésének sok problémával terhelt ága a színház. A világ nagy sebességgel változik, a színház erre meglehetősen lassan reagál. Van egy jelenség, meg kell várni, amíg erről ír valaki egy színdarabot, azt el kell juttatni egy színházhoz, a színháznak igent kell mondania, a darabot elkezdik próbálni. Ez a folyamat gyakran évekig eltarthat, a jelenség addigra megszűnik, átalakul. Furcsa módon ez a fiatal férfiaknál csapódik le a legjobban. Mi találtunk egy egészen különleges fiatal férfi színészt, Haumann Máté személyében, nagyon meggyőző, amit produkál. Remélem, a veszprémiek is megszeretik.

- A fiatal férfi színészek hiánya ilyen nagy problémát, gondot jelent?

- Sajnos, igen, a világirodalom nagy része fiatal férfi színészekre van írva. Nem is tudjuk pontosan, mi lesz. A lányokkal „Dunát lehet rekeszteni”, a férfiak mindenünnen hiányoznak. A színházak maguk is képeznek színészeket, de egy fiatal férfi, aki családot akar, nehezen várja ki azokat az éveket, míg a szülők pénzéből képzi magát, és akkor sem tűnik stabil egzisztenciának fiatal színésznek lenni. Ezen belül még komplikáltabb a vidék, ahol nincsenek azok a pénzkereseti lehetőségek, amelyek Pesten adottak, ami elindítaná a fiatal színész életét.

- A veszprémi színészek azt szokták mondani, az önnel való munka szakmai kurzussal egyenlő.

- Az embernek kötelessége, hogy elvárja azokat a szakmai minimumokat, amit ő a színházról gondol. A színház létrehozásában mostanában van valami gyári jelleg, az előadásokat meglehetősen feszített munkával le kell gyártani. Az előadásoknak szórakoztatónak kell lenniük, kevesebb idő van arra, hogy a rendező az emberábrázolási minimumokat számon kérje, azoknak technikai feltételeit a színészekkel átbeszélje. Én úgy érzem, nekem ez a dolgom. A hozzám hasonlóak - nincs belőlük nagyon sok - szintén így tesznek és kell is, hogy tegyék, mert egyébként csak „favágás” lesz az egész. Sokat kivesz az emberből, ha színházat csinál. Egy színházi embernek szinte nincs a színházon kívüli élete, a nyári szünetet kivéve ez egész napos elfoglaltság. Nagyon nehéz pótolni azokat a belső tartalmakat, amiket az ember kiad magából. Amikor rendezek, én erre is törekszem.

- Közeleg a színházi világnap. A színház mai helyzetét már említette. Önnek milyen a hangulata, hogyan éli meg az ünnepet?

- Magyarországon nagy társadalmi átalakulás zajlott, zajlik, ez a magyar színházművészet szerkezetét szinte érintetlenül hagyta. Józanul gondolkodó ember arra gondol, ez sokáig biztosan nem fog így maradni. A Horthy-korszakban teljesen más struktúrájú magyar színházművészet volt. Az úgynevezett igazi kapitalista országokban - ahol kimaradt a negyven éves intermezzo -, egy másik struktúrájú színházművészet létezik. Az ember várja ezt az átalakulást. Vannak előjelei, hogy lesz: kicsit fogy ki belőle a pénz, a figyelem, csúszik vissza az elitkultúra felé, válik szét szórakoztatóiparrá és színházzá, ahogyan másutt is. Nem radikális ez a folyamat, de érezzük a nyomást rajtunk. Annak a szerencsés nemzedéknek a tagja vagyok - már nem olyan sokan vagyunk -, akik egy nagy népszínházba csöppentek és szinte az egész életüket végig tudták úgy dolgozni, hogy azt közfigyelem övezte. Úgy érezhették, amit mondtak, amit ebben az ügyben tettek, sokan nézték, látták, hallották, megjegyezték, magukkal vitték; úgy érezhetik, ennek a tevékenységnek van értelme. Abban bízik az ember, a mai magyar színházművészet úgy marad, hogy a következő nemzedékek is érezhessék, a tevékenységüknek volt és lehet értelme. Én nagyon bízom ebben, mert azt látom, hogy a szakma is ellenáll minden olyan kísérletnek, amely csorbítaná az érvényességét és mintha a döntéshozók is érzékelnék: a széles spektrumú magyar színházművészet a magyar életnek fontos és érvényes része.