Főhajtás az áldozatok előtt

Így emlékezett Dobó Zoltán polgármester a városból a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyokról és kényszermunkásokról szóló megemlékezésen a Hősök terén,  Marton László szobrászművész Szomorú történelmünk című alkotásánál. Hangodi László történész emlékező beszédét követően Rig Lajos országgyűlési képviselő Dobó Zoltánnal leleplezte az emléktáblákat. Az egyházi szolgálatot követően az ünnepségen Lénárt László színművész közreműködött, majd a résztvevők koszorúztak.

Az ünnepség előtt a Városi moziban Galambos István történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága munkatársa A proletárdiktatúra igazi arca, a Gulág címmel tartott előadásán beszélt arról, hogy az első lágerparancsnokságot 1934-ben, Gulágban állították fel, de már 1920-tól ingyen használták emberek ezreit, százezreit a szovjet impérium alatt. Magyarországon 1919-ben volt proletárdiktatúra.

Szovjetunióban ebben az időben az életkörülmények rendkívül rosszak voltak, mindennapos kényszerintézkedésekkel az orosz állampolgárokkal szemben. Az 1945-ös minisztériumi összeírások szerint 2000 olyan tábor volt, ahol magyarok hadifogolyként, vagy Gulág rabként kényszermunkát végeztek. Bírói ítélet nélkül börtönbe zárták az embereket, internálták őket

Az emléktáblánál Dobó Zoltán, Ughy Jenőné jegyző és Lévai József alpolgármester koszorúzik

A Magyarországról elhurcoltak nagy részét hadifogolyként tartották nyilván. Ők az úgynevezett Gupvi táborokba kerültek. A Gulágra kerülteket politikai ítélet alapján fogták el, mondván, hogy a Szovjetunió ellen vétettek, ezért meghatározott időre kényszermunkára kötelezik őket. A Gulág és Gupvi táborok között az elbánásban, munkakörülményben nem volt nagy különbség, csak a jogi státuszban. Sokszor a raboknak saját maguknak kellett megépíteniük a táborukat.

A foglyok körülbelül egyharmada nem térhetett vissza Magyarországra. Ez időben egyfajta etnikai tisztogatás is végbement, azzal a céllal, hogy a németeket kitelepítsék, vagy a Szovjetunióba internálják. A szövetségesek is abban állapodtak meg, hogy Németország fogja majd azt az ingyen munkaerőt biztosítani, ami a Szovjetunió újjáépítéséhez szükséges. Tapolcán sok erőszakra, terrorra volt példa. Többek között, amikor az egyik szakaszvezető le akarta lőni a keresztet a falról, vagy amikor részegen lövöldöztek Tapolca – Diszel határában géppisztollyal. Utóbbitól megvadultak a lovak, de előfordult az is, hogy a rendőrkapitány erőszakoskodott az irodistákkal. Hangodi László történész, a Wass Albert Városi Könyvtár és Múzeum főmuzeológusa Jaj a legyőzötteknek!

Galambos István történész

– Tapolcaiak a Gulág büntetőtáborában címmel tartott előadásán bemutatta a 22 Gulágban raboskodott tapolcai elítéltet és Tapolca akkori állapotát. Mint mondta, 1945. március 27-e volt a második világháború Balaton térségében vívott harcainak azon napja, amikor a szovjet csapatok elfoglalták a várost és térségét. A kora délelőtti óráktól másnap délig   zajlott le az a hat cselekménysorozat, amit  tapolcai csatának nevezhetünk. A városba érkező 21. szovjet hadsereg negyven T34-es páncélosa elfoglalta a várost.

Az események másnap már eltávolodtak Tapolca térségétől, de a háború nem ért véget. 1945-től különböző időpontokban a Gulág kényszermunka táboraiba internáltak 22 tapolcai rabot, akik közül négyen már nem térhettek haza. Az elhurcolt tapolcai rabok sorában magas számban voltak jelen az egykori levente szervezethez tartozó, 12 és 21 év közötti, iskolából kimaradt fiúk. Az az idő tájt érvényes törvények szerint a 21. évüket betöltött leventéket bevonultatták katonának. Az 1923-ban született korosztály volt az utolsó, akiket még kiküldtek a harctérre.

Hangodi László beszélt még arról, hogy részletesebben mindössze Tarjáni László rab Gulág életszakasz útja ismert a tapolcai elítéltek közül. A fiától hallottak szerint édesapját küldték a legtávolabbra, Kamcsatkára. Azon túl már nem voltak táborok.