Meszléry Judit színművész darabokról, szerepekről és rendezőkről

– Mi volt az első szerepe, amikor Veszprémbe került?

– Az első szerepem Molnár Ferenc Hattyújában volt, hogy hívtak benne... Nem is emlékszem már, hogy hívtak benne, az ifjú hölgy voltam, aki rangján alul szerelmes lesz, ez szerintem egy elég rossz előadás, nem is nekem való szerep volt, ha lehet ilyet mondani. Jobban szeretem a komplikáltabb, lelkileg cizelláltabb szerepeket, ő pedig egy nemesi származású lány volt, aki beleszeret a házitanítóba, aztán lebeszélik róla.

– Igen, ezt észrevettem, főleg komoly darabokban, drámai szerepeket játszott.

– Igen, annak ellenére, hogy egy idő után rájöttek – meg én is rájöttem, mert én azért eléggé féltem a vígjátékoktól –, hogy tudok mást is. Ez az előadás remek példája annak, hogy a dráma és a vígjáték, a groteszkség, a humor nagyon közel áll egymáshoz. Nagyon sok szép drámai szerepet játszottam, de mondom, a pályám második felében rájöttem, hogy tudok én vígjátékot is, ha kell.

– Pályája kezdetén miben voltak mások a viszonyok, mint ma? Mit említene fő különbségként?

– A fő különbség az, hogy az ember fiatalabb volt, tehát mindent más szemüvegen át nézett. Talán a legnagyobb különbség az, hogy mi nem úgy éltünk, hogy készülünk egy komfortos életre. Tehát, hogy mi színészek vagyunk, kell hozzá majd egy egzisztencia, egy lakás, egy kocsi, szóval semmi ilyen. Mi éltük a világunkat, konzerveket ettünk, és imádtunk próbálni és dolgozni. Nagyon sokat voltunk együtt, tehát gyakorlatilag aki egy darabban volt, az együtt élt egész nap, a napi két próba alatt, meg még este a színészházban is. Egy nagy közösség voltunk, ami most már egyre inkább megszűnik, Pesten pláne, vidéken pedig előadásokra születik csak ilyen..., ilyen „csapat”, mondjuk én ezt a szót nem szeretem. Tehát sokkal közvetlenebbül éltünk, ismertük egymásnak minden baját, hülyeségét, összevesztünk, kibékültünk, tehát úgy éltünk, mint a normál emberek.

– Volt olyan szerep, darab, színmű, amit különösen közel érzett magához vagy különösen szívesen játszott?

– Hát, például ez, amit most játszok, Orbánné az Édes Gizám!-ban. Vagy Margit királynő a III. Richárdban. Itt Veszprémben volt egy a Csehov-darabok! A Sirályban Mását, a Három nővérben szintén Mását, aztán a Cseresznyéskert, szóval nagyon szeretem a Csehov-darabokat. Aztán volt egy modern szerző, Sultz Sándor, őneki nem nagyon sikerült az élete, vagy nem futott be nagy karriert. Két darabjában is szerepeltem, két ilyen szobaszínházi vagy kamaraszínházi darabjában, és az két csodálatos szerep volt. Volt, hogy meghívtak vendégnek Egerbe, ahol egy modern darabban játszottam egy asszonyt, ami technikailag azért volt érdekes, mert voltak szövegek és ugyanakkor voltak belső monológok, amiket szintén mondtunk, csak kimerevedve, tehát két síkon folyt az egész játék.

– És olyan szerep, amit távol érzett magától, vagy amit nehéznek érzett eljátszani?

– Tulajdonképpen egy ilyen produkcióra emlékszem vissza, a pizzás darab, a Bal- eset, Egressy Zoltán írta, aki egyébként egy jó író, és a Portugált is ő írta, ami egy kitűnő vígjáték. A mai napig nem értem, mit játszottam benne, mindegy, játszottam össze-vissza. És még egy nagyon-nagyon kedves szerepem eszembe jutott, A windsori víg nőkben Sürge asszony, nagyon szerettem ezt a kétségbeesett kerítőnőt, aki küzd az életéért, és ezért mindenkinek el akarja sózni a lányokat pénzért.

– Mennyire szokványos az ön színészi pályája?

– Nem szokványos, egyáltalán nem szokványos, olyan értelemben sem, hogy nincs egy íve, hanem állandóan hullámzott. Azt se tudtam, hogy miért lettem színésznő, szóval nem akartam mindenáron ezt csinálni. Hosszú lenne megfogalmazni, hogy egyáltalán hogy kerültem ide. Csak valami belső kényszer Nem jártam színházba, nem készültem rá, nem indultam szavalóversenyeken. Egy élmény indított el, édesanyámmal együtt játszottam egy Szűz Máriáról szóló élőképben, ahol ő volt a haldokló, én pedig az angyal, aki a haldoklóhoz ment. Ez lett a legerősebb, a legnagyobb élményem. Tudtam, hogy aki ott fekszik, igazából az anyukám, de azt is elhittem, hogy ő Szűz Mária. Ez az élmény elvezetett a színészethez. Hol lent voltam, hol fent voltam, aztán eljön az a kor, amikor már kevesebb szerep van... Épp elgondolkodtam, hogy hány kolléganőm ül otthon, aki azelőtt még vehemensen játszott, több darabban is. Arról nem beszélve, hogy a tanárom nekem már a főiskolán megmondta, hogy én soha nem fogom tudni magamat menedzselni, tehát engem ha valaki helyzetbe hoz, akkor azzal tudok élni, de a helyzetet nem tudom megteremteni magamnak. Erre képtelen vagyok, és nem is erőltetem, ha érzem, hogy nincs meg ez a képességem. Úgy állok hozzá, mint az okostelefonhoz, hogy nézem, nézem, és Istennek se értem.

– Volt-e szerepálma, ha igen, miért, és megkapta-e?

– Nem, nem volt soha ilyenem. Egész fiatal koromban nagyon megszállt – mint nagyon sok mindenkit – az Elektra-őrület, de főiskolás koromban is más kapta meg, és éreztem, hogyha most nem kapom meg, akkor soha többé, mert én mindig Klütaimnésztra leszek egy színházban. Inkább az az egyéniségem. Annyi álmom volt, hogy olyan szerepet játszhassak, ami megfog, és amivel azonosulni tudok. Egy ember életéről, egy sorsról szóljon.

– Ilyen volt a Régimódi történet is?

– Igen, azt nagyon szerettem. Nem volt túl nagy szerep, de abban a három pici jelenetben tulajdonképpen egy sorsot el lehetett játszani.

– Volt-e olyan rendező, akivel különösen szívesen dolgozott?

– Jaj, volt. Meghalt már, itt Veszprémben dolgoztam vele, Horváth Jenő volt a neve és gonosz Horváth Jenőnek hívták. Azért hívták gonosznak, mert kegyetlenül megmondta az igazat. Aztán nagyon szerettem Fodor Tamással dolgozni. Valló Péterért odavagyok a mai napig, ő egy meghatározó rendező az életemben. Latinovits is nagyszerű volt, mint rendező is, nagyon szerettem vele dolgozni. Vannak olyan emberek, akikkel kivételesen jó érzés együtt munkálkodni.

– Latinovits lett volna a következő kérdésem. Meséljen valamit róla.

– Nagyon szubjektív ember volt, iszonyatosan tehetséges, úgy nézett a világra, hogy talán a világ meg sem érdemelte. Természetesen tele iszonyatos tévedésekkel, hibákkal, mindennel, ami egy ember életében lehet, de a színházat, azt valami csoda módon értette. És maximalista volt, tehát nem mondta azt, hogy ez is jó lesz, hanem amíg a legjobb formáját meg nem találta annak a tartalomnak – mert egyáltalán nem formára ment, hanem mindig a tartalomnak a legjobb formáját kereste meg –, addig nem nyugodott.– Budapesten és Veszprémben is játszott.

– Budapesten nem szerettem. Ott majdnem négy évig voltam, és gyakorlatilag semmi olyat nem játszottam, amire azt mondtam volna, hogy ne maradhatott volna ki az életemből.

– Egyébként sem szeretett Pesten lenni?

– De, igen, semmi bajom nem volt vele. Itt az volt a baj, hogy a Művész Színházba felvitt engem Szol-nokról Schwajda György, ahol csupa nagynevű sztár volt, akiknek feléről kide- rült, hogy esetleg nem is olyan jók. Egyszerűen olyan mennyisége volt ott a nagy neveknek, hogy azok marakodtak a koncon, és végül is semmihez nem jutottam, te- hát teljesen felesleges volt az ottlét.

– Szeretett itt Veszprémben játszani, amikor először idejött?

– Nagyon. Az első pillanattól nagyon szerettem. Ez volt az első hosszabb turnusom, utána vándorolgattam. Szolnokot talán Veszprémnél is jobban szerettem. Ott egy olyan emblematikus igazgató és színházi ember volt, Schwajda György – aki szintén meghalt már –, érte ölni tudtam volna, annyira nagyszerű ember volt.

– Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy most a pályája csúcsán áll?

– Nem volt. Szerintem – bocsánat, hogy ilyet mondok –, Erőss Zsolt se ment volna neki még egyszer a hegynek, ha azt érezte volna, hogy most elértem a csúcsot. Nem szabad azt érezni, hogy én már elértem, itt vége.

– Hiszen akkor hol a motiváció, hogy még jobbat alkossunk?

– Így van. Pontosan.

Ruzsiczky Lili,
Lovassy László Gimnázium