Takáts István atya gondolatai a föltámadásról, a húsvéti örömről és az egyház felelősségéről

Krisztus föltámadt a halálból és ennek öröme az, amit a kereszténység világgá kiált ilyenkor: a halál tehetetlen, a halál nem végállomás! Ezért egy hívő ember, ahol más az élet végét látja, ő ott éppen annak beteljesedését ünnepli.

Budapesten egyszer volt egy Van Gogh-kiállítás, ahol ismert művek mellett sok kevésbé ismert alkotást is láthattak az érdeklődők. Volt köztük egy olyan kép, amelyen egy megtört, idős embert széken ülve, arcát a két tenyerébe temetve ábrázolt a művész. A festmény címe az volt: "Az örökkévalóság kapujában" . Hittel lehet az élet történéseit egészen más nézőpontból látni! A hívő embernek éppen ez az előnye, hogy az élet határait Krisztussal nem ott látja, mint látná egyébként Krisztus nélkül. A hívő embert is megtalálja kudarc, szenvedés, betegség és végül a halál. Nagyon jó azonban tudni, hogy mindezt mi nem a kikerülhetetlen és reménytelen elmúlás, hanem az örök élet felől közelíthetjük meg. Beleborzongunk abba az örömbe, a lehetőségbe, amit az örök élet távlata ad életünknek: minden szavunknak, tettünknek, minden ölelésnek, a szeretetünknek örök jövője van! Nem a felejtés és a megsemmisülés vár ránk!

Takáts István atya, a Padányi Bíró Márton Katolikus Iskola lelki igazgatója húsvéti gondolatait osztotta meg az olvasókkal
Fotó: archív

Húsvét örömére azonban elő kell készülni. Nem véletlen tehát, hogy negyvennapos böjt előzi meg. Ez az az időszak, amikor az ember kimegy „lelke pusztájába” oda, ahol nem szívesen tartózkodik, ahol elveszett, terméketlen, magányos és boldogtalan, ahol „vadállatok” várnak rá: a kísértései, a bűnei, élete elrendezetlen dolgai... Vajon lehet-e igazán boldognak lenni, ha letagadjuk ezeket? Mondják, hogy a mai ember fájdalomcsillapítót keres gyógyulás helyett, valamit, ami gyorsan hat, de nem old meg semmit. Fájdalomcsillapító az evés, ivás kényszere, az élménykeresés kényszere, munkába, aktivitásba való menekülés stb. Nagyböjt azonban arra hív minket, hogy nézzünk szembe életünk azon részével, ahol nem tudunk boldogok lenni és ott ne féljünk a gyógyulást választani. Ahol az életünk nem tud kiteljesedni a félelem, a harag, az önzés miatt, ahol kényszeres meneküléseink vannak, odahív minket azért, hogy gyógyulni tudjunk. Ilyen félelemforrás a halállal való szembenézés is. Életünk törékenységét letagadva, illúziót keresve nem tudnánk az örök élet reményét megtalálni!

Húsvét üzenetének átadásában az egyháznak is fontos szerepe van: úgy kell szólnia a reményről, hogy személyes igazsággá váljon az emberek szívében, másképp hűtlen lesz a krisztusi küldetéshez. A hit mindig meghagyja a döntés szabadságát, megmarad reményre való meghívásként. Soha nem evidencia, „kémcsőben lepárolható” igazság. A döntést nehezíti azonban, hogy nagyon sok hamis kép él bennünk a feltámadásról. Az örök életet sokszor egy kimerevített képként értelmezzük, amit beleng az unalom. Ha így lenne, joggal mondhatnánk: „Szép-szép a menny- ország, de izgalmasabb itt a földön!” Máskor pedig úgy gondolunk rá, mintha a feltámadás egy cserepados pozíció lenne: lehívtak a pályáról és én már tétlenül nézem, hogy zajlik nélkülem a mérkőzés. A mennyország azonban nem a földi élet végtelenített változata, nem is dermedt nyugalom vagy partvonal melletti állapot, hanem a legintenzívebb élet. Amint Krisztus is nászlakomához hasonlítja a mennyek országát, ahol az élet bősége, felfokozottsága, beteljesedése van! Az egyház felelőssége, hogy úgy szóljon a föltámadás reményéről, hogy valóban vágyakozzunk rá.

Ismert példázat lehet a következő történet is. Megszületni az örök életre, átlépni a földi életből egy másik valóságba, ennek felfoghatatlansága hasonlatos ahhoz, mint amikor egy ikerpár az anyaméhben érzi, hogy hamarosan eljön a szülés ideje és a jól ismert, megszokott helyett el kell hagynia. Azon beszélgetnek egymással, hogy vajon van-e élet a születés után. Az egyik azt mondja: „A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.” A másik, a kételkedő azonban így szól: „Dehogy, a születés után biztos nincs élet, hiszen onnan még senki nem jött vissza ide. Különben is milyen élet lenne az? Azt pontosan nem tudom – válaszolja a másik – , de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal enni.

Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid. valami biztosan lesz – állítja a másik. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk az édesanyánkat, és ő majd gondoskodik rólunk. Az édesanyánkat? – nevet a kételkedő. Te hiszel az édesanyában? Én soha semmiféle édesanyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is. – No de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!”