Irodalmi est Géczi Jánossal és Likó Marcellel

Az elsőre furcsának tűnő párosítást elsősorban az indokolta, hogy a Vad Fruttik énekesének már-már költőinek tartott dalszövegeihez a legutóbbi lemeznél s azóta is éppen Géczi János nyújtott segítséget. Géczi János pécsi egyetemi oktatói időszakában barátkozott össze a 30Y tagjaival – „ott tanultam meg, hogy a leghatékonyabb művészet a zene”, fogalmazott –, s Likó Marcellal is rajtuk keresztül ismerkedett össze.

Az énekes – aki az est során több szerzeményét is eljátszotta – saját dalszövegeinek költőiségét azzal magyarázta, hogy olyan alternatív zenekarokon nőtt fel – Európa Kiadó, Kispál és a Borz, Quimby –, amelyek számára a szövegek is fontosak voltak, ő maga egyébként költészettel soha nem foglalkozott, verseket sem írt.

A saját elmondása szerint irodalmi estet először moderáló Molnár Sándor antikvárius kérdésére, mit jelent számára a költészet napja, Géczi egyik szegedi, ifjúkori élményét említette, amikor először látta viszont egy költészet napi rendezvényen a nevét. A hétköznapokban az „utánozhatatlan mester”, József Attila kötetei vannak a keze ügyében, ha pedig valaki megkérdezi tőle, mi is ő, azt válaszolja, költő, minden más – például a képzőművészet – csak egyfajta „szinten tartás” számára.

Az est legvégén a Veszprémhez való kötődésről kérdezte a vendégeket a moderátor. Likónak elsőre a Lehetek én is című slágere ugrott be, amit a Látóhegyen írt, a zenekari „utazó cirkusz” miatt inkább személyekhez kötődik csak a városban. Géczi János ugyanerre a kérdésre felidézte, milyen körülmények között került a városba, s azt sem titkolta, hogy sokáig nem érezte jól magát itt. A változást számára az hozta el, amikor a kilencvenes években Erdélyből és a Vajdaságból is sokan érkeztek a városba, és ezzel befogadóvá vált Veszprém, a városról írt esszékötetekor pedig kiderült, hogy minden korábbi viaskodás után a hellyel összhangba került.