Fehérné Turi Máriának tizenhat önálló kiállítása volt már

Az alkotót, Fehérné Turi Máriát szoros szálak fűzik ehhez a helyhez.

– Voltam porcelánfestő, műszaki rajzoló, vegyész, bőrdíszműves, könyvtáros. Aktív éveimben vasárnap kivételével a hét minden napján jártam valahova szakkört tartani. Sok mindent hozott az élet, és én minden feladatnak igyekeztem jól megfelelni. A családom tudta rólam, hogy szeretem a képzőművészeti albumokat, a kiállításokat. Az életemnek ez a része 2004. november 24-éig passzív szemlélődésből állt.

– Akkor mi történt?

– Sógoromnak, amikor rákbeteg lett, a család vásznat, festéket vett, hogy legalább a festésben lelhesse örömét. Utolsó találkozásunkkor a keresztlányom elém állt, hosszan rám nézett, átadott egy csomagot és azt mondta: „Csöpikém, fessél!” Egy vásznat kaptam tőle édesapja készletéből. Másnap vettem ecsetet, festéket, és elkezdtem festeni Munkácsy Mihály Baba látogatói című művét. Úgy éreztem magam, mintha a szellem szabadult volna ki a palackból. Rengeteg dolgom lett, éjjel-nappal festettem. Négy hónap alatt lettem készen.

– A hirtelen feltörő késztetés mellett azért, gondolom, az eszközökön kívül másra is szükség volt, például technikai és anyagismeretre.

– Igen, párhuzamosan folyt, illetve folyik az életem, hiszen egyrészt a másolásból sokat tanulok, másrészt tanfolyamokon igyekszem elsajátítani a szükséges tudnivalókat ismert festőművészektől. Így jutottam el odáig, hogy saját zsűrizett képeim is vannak, és már festőként jegyeznek az Országos Képzőművészeti Alapnál. Számtalan csoportos kiállításon vettem részt, és tizenhat önálló kiállításom volt már.

– Mi a helyzet Zirccel?

– Ott születtem, a Bagolyvár épületében, ahol a nagyapám kocsmáros volt. Két nagynéném máig a városban él, és amikor januárban közeledett egyikük 90. születésnapja, a férjemmel egy kiállításra gondoltunk. A Bagolyvár üzemeltetői örültek az ötletnek. Megvalósult: éppen azon a napon nyílt meg a kiállításom, amikor a nénikém születésnapját ünnepeltük a házban.

– Óriási élmény lehet olyan tevékenységet gyakorolni, amit nem csak nagyon szeret, de ilyen családi egyetértés is kísér.

– Nem győzök ezért hálát adni az égieknek. Támogatnak a gyerekeim, Tibor, Tamás és Bernadett, a férjem pedig, mint a Laczkó Dezső Pedagógus Nyugdíjas Klub volt vezetője, mindig értesíti az ismerősöket egy-egy újabb kiállításom alkalmából. Ennél többet is kaptam tőle; átvállalta a háztartás vezetését, hogy én festhessek. Odaülök az állvány elé, múlnak az órák, egyszer csak jön és kérdezi: – Hol tartasz, drágám? Kész az ebéd. Néha csak ámulok, milyen szerencsém van.

– Ha valamit kívánhatna, mégis, mi lenne az?

– Múlik az idő, nyáron leszek hetvenéves. De jó lenne akkorra ismét egy önálló kiállítást megnyitni!