Az öreg halász és a tó

Az egyórás, röhejesen hat éven aluliaknak nem ajánlott alkotást a Becsengetünk produkció stábja készítette. Nyilván a diákoknak szánták, tanévkezdés idején.

A film iskolapéldája annak, hogyan nem szabad ismeretterjesztő összeállítást létrehozni. (Az operatőri munkát ne számítsuk ide, remek teljesítmény volt. Visszaadta a tó ezernyi arcát.) Ez a hatvan perc azonban túl hosszúnak bizonyult, tele ismétlésekkel: gyakran láttunk vízből kiemelt, hálóban vergődő halakat, jégen csákányozó embereket. Igaz, ezek a fekete-fehér filmkockák kuriózumok a balatoni halászat történetében, de harmadszorra-negyedszerre már unalmasak, a filmben kérdezgető riporterrel egyetemben, aki jégverembe csalogatta a bájos néprajzos hölgyet, de izgalmas kérdéseket elfelejtett feltenni ebben az egy órában.

Két idős, nyugdíjas halászt is megszólaltatott a rendező. Persze nem hasonlíthatók Hemingway pórul járt öreg halászához, Santiagóhoz, de ők is keserves, kezet kérgesítő munkát végeztek. Sajnos nem a témához szervesen illeszkedő helyre ültették le őket emlékezni, a miliő nem idézte a múltat. Úgy látszik, a tihanyi látképeket fontosabbnak érezték az alkotók, mint amire eredetileg vállalkoztak. A „halászladik” észak felé billent, mintha a déli part semleges terület lett volna. A félsziget halász múltja kimerül a hegytetőről figyelt gardarajok vonulásában, a kabátlengetős híradásban, amire a helybeli nép a templomi áhítatnak is hátat fordított.

A néprajzkutató különben dicséretre méltón foglalta össze a hajdani balatoni halászatot, amelynek hagyománya már a múlté. Nem látunk rudakra kiteregetett hálókat és a nyári, kora reggeli párában vízen úszó halászhajókat és nádfolyosókban evező horgászokat, mert azokat is felőrölte a mohó, zabráló kor. Santiago zsákmánya is odaveszett, mire partot ért. De a tenger ugyanaz maradt.