A hagyomány diszkrét bája - Hegedűs a háztetőn a várszínházban

A tejesemberről és családjáról szóló történet egy ukrajnai faluban, Anatevkán játszódik a huszadik század első évtizedében. Mozgalmas dekád: megerősödnek a 19. században feltűnt új eszmék és irányzatok, II. Miklós cár nagyszámú karhatalmat állomásoztat vidéken, és bizony túl vagyunk már az alkoholizmust visszaszorítani igyekvő üvegreformon is, amikor már nem favödörben mérik, hanem üvegben árulják a vodkát. Nem mellesleg ezekben az esztendőkben zajlik le az első orosz forradalom is. Minderről azonban keveset tudhatnak a szereplők, a zárt közösségben élő zsidóság legfőbb támasza ugyanis a hagyomány (a szokásjog és a vallás): ahogy Tevje, a szegény tejesember az enumerációnak is beillő első jelenetben mondja, a tradíció tartja egyensúlyban a világot, s nélküle ingatag lenne az élet, mint a hegedűs a háztetőn. Meggyőződését ma már furcsállhatnánk, a zsidók 16., majd 18. századi, adminisztratív eszközökkel előírt ukrajnai letelepítése után számukra a kultúrájukhoz és vallásukhoz való ragaszkodás a túlélésük záloga volt. Ennek ellenére az állítás kizárólagosságát a darab folyamán Tevje többször is megkérdőjelezi.

A cselekmény Tevje lányainak – akik már az első jelenetben szerelemről és férjről énekelnek – házasságkötéseiről és a cári Oroszországban felerősödő antiszemitizmusról szól. A közvetítő közreműködése nélküli lánykérések – a tradíció szerint egy esküvőt csak házasságközvetítő révén lehetne tető alá hozni – próbára teszik és feloldhatatlan dilemma elé állítják a tejesembert: egyszerre kellene hűnek maradnia a közösséget éltető hagyományhoz és lehetővé tenni lányai szerelmének beteljesedését. Tevje az Istennel folytatott párbeszédeiben többször is meggyőzi önmagát. A két legidősebb lány esetén hajlandó átlépni a szokásokon, kizárva a döntésükből a házasságközvetítőt, de a harmadik lány, Chava elhatározásához már nem adhatja hozzájárulását, ugyanis a közösségen kívülről jön a lánykérő. Ahhoz, hogy fenntartsa a falubeliek között kivívott tiszteletét, kitagadja a lányt, a döntés súlya alatt azonban összeroppan. A zsidók elleni atrocitásokról és a közösséget sújtó cári rendeletről időben értesülnek a szereplők a csendbiztos révén, a történelem sodrása ellen azonban tehetetlenek.

Vándorfi László rendező kiválóan kézben tartja a teljes társulatot felvonultató elő-adást, a szombati ima és a zárójelenet kiemelkedően erősek. A Gazdag Tibor által megformált Tevje a kiszolgáltatott, szánni való kisember, akivel bármelyikünk együtt- érezhet. A színész által megtestesített figura ugyanakkor jóságosabb és megengedőbb, mint a hetvenes években készült mozifilm főszereplője. Felesége, Golde (Pap Lívia) határozott, ellentmondást nem tűrő, dolgos háziasszony, a drámai pillanatokban viszont érző anya és feleség. Cejtel (Telegdi Kamilla), Hódel (Porzsolt Éva) és Chava (Staub Viktória) egyaránt szerelemre vágyó, szerelmükért konfliktusokat is vállaló fiatalok. Mótelt, az egyszerű szabólegényt biztosan formálja meg Molnár Ervin, a házasságközvetítő szerepében az ebben a darabban is kiváló Egyed Brigitta látható. Az önbeteljesítő jóslatként forradalmárnak hívott Percsik lelkes, idealista diák figuráját Keresztesi László hozza ragyogóan, míg Kiss T. István nagyszerűen jeleníti meg a hatalom és a falubeliek „kereszttüzébe” került, tépelődő csendbiztost.

A darabban élőben zenélő Budapest Klezmer Band mindvégig remek, s nem csupán a Jávori Ferenc átiratában játszott ismerős dallamok előadásában, hanem kvázi szereplőként is: mindenekelőtt Gazda Bence hegedűst kell kiemelni, mellette Nagy Anna (harmonika), Barbinek Gábor (harsona) és Kohán István (klarinét) is bekapcsolódik gesztusokkal és más metakommunikációs elemekkel a játékba. A zenekar és Váradi Katalin karmester profizmusát bizonyítja, hogy a monológok és párbeszédek végszavaira – a gyakori tempóváltások ellenére is – óraműpontossággal lépnek be, va-lamint hogy kotta nélkül játsszák végig a csaknem háromórás előadást.

Krámer György precíz koreográfiaival jól megoldotta, hogy a szűk terekben is látványos táncképeket lássunk, a színészek és a táncosok fáradhatatlanul ropják. Justin Júlia jelmezei közül kiemelkedik Gazda Bencéé, aki mintha Chagall Zöld hegedűs című festményéről lépett volna le. S ha már az orosz-zsidó származású festőt említjük: a díszletelemekkel a zártságra és a változatlanságra rájátszó Kovács Yvette Alida munkáját dicséri a háttérben látható kinagyított kép, amely Chagall-festményeket idéz meg. Vándorfi László grandiózus vállalkozásba fogott a musical színpadra állításával, a kitartó munka azonban meghozta gyümölcsét: a közreműködők sokszólamúságát összhangban tartja.