Valló Péter: Még több belső erőre van szükség

- Azt nyilatkozta, hogy a Kisfaludy művében lévő problémák, felvetések ma is érvényesek.

- Az egész magyar drámairodalom mostohagyerek; sok szerzőt nem ismerünk, nem pártolja, nem tartja életben őket senki. Sok magyar írót méltánytalanul elfeledtek. Kisfaludy is ilyen, sokan azt sem tudják, hogy létezett. Ezzel az előadással azt próbálom bizonyítani, hogy a 19. század elejének magyar társadalmának ugyanazok a problémái, mint a mainak: azok semmivel sem kisebbek. Jól ismerjük ezeket az embereket, típusokat, nekibuzdulásokat, talmi sóvárgásokat, vágyakat. Bízom benne, hogy a közönség rácsodálkozik majd, van egy író, aki mai hangon, mai alakokról ír, ugyanakkor 19. századi, nyelvújítás előtti magyar nyelven, mely varázslatos és élvezetes. Inkább szórakoztató, mint nehezen érthető. Érdekes munka a 19. századi hangvételű embereket mai érzésekre hangszerelni, az érzésvilág, az indulatok, a szenvedélyek nem változtak az elmúlt közel kétszáz év alatt. Amikor elkezdünk arról gondolkodni, hogyan kell egy színházat megtölteni olyan tartalommal, ami nem űzi el a közönséget, mégis hozzászól mostani önmagunkhoz, meg kell próbálni ezeket a szerzőket az ütközetbe bevonni.

- Kisfaludy nem A kérők, hanem a Csalódások című darabjával vált a vígjátékírás mesterévé.

- A kérőkben van valami aktuálpolitikai él, de a Csalódásokban semmi, csak magyar emberek: a magyar társadalomban élő, feltörekvő, az anyagi erőforrásokat maguknak megszerezni akaró, küszködő emberek. Lombai megpróbál egy fél uradalmat megszerezni; gondoljunk bele, manapság mit akar megszerezni magának az ember, gázol át mindenki mindenkin. Van egy régi római közmondás, a jót jól kell akarni. Olyan történetet kell mesélni Veszprémben, amit a veszprémiek kedvelnek, meghallgatnak, megnéznek és nem irritálva érzik magukat, hanem úgy érzik, értik és talán azt is tudják, miért mesélték el nekik a történetet. Miközben én nem rendezek kommerszet, mert nem arra szegődtem. Van egy vékony mezsgye, a színház, amelyik magát művészszínháznak nevezheti, mégis szórakoztat, látványos. Jó példa volt erre Jane Austen Értelem és érzelem című műve.

- Az előadás sikerét jelzi, hogy beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába.

- Soha nem voltam egy fesztiválrajongó ember. Az az ember érzése, hogy az egy másik fajta művészet. Bonyolult kérdéseket érint, elitkultúra, tömegkultúra, a hétköznapi vagy ünnepi, magas művészet vagy közönségcsalogató művészet kérdését. Azt utálom a legjobban, hogy valami, ami a létezéséért küszködik, ennyire át lett politizálva. Számomra a színház szolgáltatás, amely arra szolgál, hogy kicsikét élhetőbbé, tartalmasabbá, értelmesebbé tegye a emberek életét. Ez nem jelenti azt, hogy a színház nem politizál, persze, hogy politizál, állást foglal sok kérdésben. Az a színház feladata, hogy hozzá szóljon a társadalom problémáihoz, de én nem szívesen veszek részt politikai csatákban. Azért, mert egyik oldalnak sincs igaza. A művészetben sokféle dolognak van létjogosultsága egyszerre. Attól, mert szeretem Kandinszkij képeit, eszembe sem jut azt mondani, hogy Tintoretto rossz festő volt, pedig nehéz a kettőt egyszerre említeni. Attól, mert a színházban valami realista vagy szimbolikus, vagy vad és erőszakos eszközöket használ, még mindegyiket érdemes megnézni. Nyilván mindenkinek van egyfajta politikai beállítottsága, de egy közösség sem homogén. Egy színháznak minden nézőnek el kell tudni adni a jegyet, minden nézőt ott kell tartani.

- Amikor legutóbb itt beszélgettünk, Sternheim A bugyogó című polgári vígjátékát rendezte. Azt mondta, mindenre odafigyel, a reflektorok hiányáról is szólt az éppen kinevezett igazgatónak.

- Régen volt újságírói tevékenységnek ilyen konkrét haszna, értelme, mert amikor ezt nyilatkoztam és Oberfrank Palinak is elmondtam, beruháztak a világításba, vettek reflektorokat. Nehéz ma színházat működtetni, mert nincs rá pénz és a színház költségfüggő. Én, aki gyermekkoromban színházrendezőnek szegődtem, nem mondhatom, hogy ez nem az élet legfontosabb része, mert erre esküdtem föl. Azt gondolom, hogy e nélkül az ember szegényebb, butább, értéktelenebb. Veszprémben a város mindig igényelte, hogy legyen kultúrája. Amikor a hetvenes évek elején itt voltam, azt gondoltam, ez az ország egyik legjobb színháza, társulata. Ma is sok lehetőség van arra, hogy ez egy nagyon rangos és értékes színház legyen, amit én nagyon szeretek és jól ismerek. Lehet egy fesztiválon annak is örülni, hogy a pécsi közönség látja a veszprémi színészeket, lehet azzal foglalkozni, milyen jó színész Csarnóy Zsuzsa. Minden évben hat hétig megpróbálom a színészeknek azt a fajta tudását előhívni, amit valahol már megszereztek, hallottak, csak elmerül a mindennapok darálójában. Ez egy szeretetreméltó folyamat, annak ellenére, hogy a színészek nyilván egy kicsit nyűgösebbek, mert nem hagyják őket hozott anyagból dolgozni. Én nem hagyom. Látom, hogy jönnek a színházba fiatalabb kollégáim, Hargitai, Guelmino, ezek jó jelek. Igényes művészszínházi folyamat, amiben állandóan számon kérik a szaktudást. Egy orvostól és tanártól is elvárjuk, hogy karbantartsa a szakértelmét. A színészektől is.

- Felelősséget érez a veszprémi színészekért.

- Ez egy hosszú, bonyolult folyamat. Pláne, amikor a külső körülmények nem kedveznek, még több belső erőre van szükség, hogy az embernek megmaradjon a hite és elszántsága, hogy márpedig ezt érdemes és kell csinálni. A magyar színházművészet és általában a művészetek átvészelik a nehézségeket.

- Most különösen nagy hit és remény kell ehhez.

- Ezt akkor a legkönnyebb megszerezni, amikor az ember nap mint dolgozik. Az európai történelemben sokszor évtizedekre be volt tiltva a színház: Oliver Cromwell alatt nyolcvan évig Angliában, Savonarola alatt Firenzében negyven évig. A színház akkor is előjön, ha bedöngöljük a földbe, mert az embereknek van egy igénye a közös élményekre. Ebben kell bízni most, amikor minden más fontosabb, mint a kultúra. Tekintsük ezt egy átmeneti rossznak.

Itt, Veszprémben van egy színházba járó közönség, lehet mondani, hogy konzervatív. De azt, hogy a város népességéhez képest milyen nagy arányban járnak színházba az emberek és ünnepi esemény minden előadás, vitathatatlan. Mindig kultúrafogyasztó társadalmi réteg lakta a várost, és ez máig megmaradt. Ilyen értelemben más a helyzet Veszprémben, mint sok magyar városban, irigylésre méltó hely. Ugyanakkor a gazdaságban lévő problémák itt is léteznek. Elsődleges, hogy az ember olyan darabokat hozzon létre, amiket az emberek megnéznek, amiket szeretnek, mert különben elveszti létjogosultságát, létalapját.